A könyv nagyon alaposan, túl alaposan is körüljárja az ingyenesség témáját közgazdasági szempontból. Ezzel azonban semmi mást nem bizonyít, mint hogy az internetes ingyenességben semmi különös nincsen: megvan a közgazdaságtani magyarázata, és számtalan, nem internetes analógia adódik akár történelmi messzeségekből is. Ráadásul a könyv alcíme: A radikális árképzés jövője – az alcím hazudik, egyáltalán nincs szó a jövőről, csak a múltról és a (2008-as relatív) jelenről.
Ami ebben a témában érdekes lenne, hogy az interneten arányaiban mennyire elterjedtebb az ingyenesség, illetve hogy az ingyenességet elkerülve nem is lehet igazán nagyot szakítani – de ezek nincsenek benne a könyvben. A közgazdasági alapok vannak benne, mely szerint 1. ha valamiért úgyis csak nagyon kevés pénzt lehetne elkérni, 2. ha nagyon kis összegből fent lehet tartani, 3. alternatív úton is pénzt tudsz keresni – akkor érdemes az alapszolgáltatást ingyen nyújtani és ezzel széles körben elterjeszteni. Google keresés, Facebook játékok, demo verziók és a többi.
Este, már félig szundikálva fejeztem be a könyvet, de a végén mégis akadt egy nagyon érdekes rész: 14 tévhit az ingyenességről! Ezzel kellett volna kezdeni, sőt ez az egész könyv lényege! Hiszen nincs is olyan, hogy ingyen ebéd! Az ingyenesség különben is csak trükk! A hozzáférésért is fizetni kell! A hirdetések! A privát szféra! Ha nincs költsége, értéke sincs! A zenének se, Jeszenszky Zsolt, Artisjus-matrica, helló! Az ingyenesség aláássa az innovációt! Aztán majd természetesnek gondoljuk, hogy minden ingyen van! Az ingyenesség megöli a profizmust, teret ad az amatőröknek és csökkenti a minőséget!
Isteni szöveg mindegyik, a könyvben tételes cáfolatokkal. Olyan, mint Richard Dawkinstől az Isteni téveszme – eddig is tudta, érezte az ember, hogy téveszmékről van szó, de annál azért bonyolultabbak ezek a kérdések, hogy csípőből lehessen velük vitatkozni. Dawkins és Anderson viszont korrekt, közérthető válaszokat adnak, amelyekért végül is érdemes volt elolvasni a könyvet.