John Le Carré: Hajsza

A Suszter, szabó, baka, kém John le Carré Karla-trilógiájának első része, és bár valószínűleg a leghíresebb (még e hónapban megérkezik a mozifilm belőle, Gary Oldman főszereplésével és sztárparádéval)– de sok szempontból nem a legjobb. A második rész, a Hajsza minden erényét megtartja Carré prózájának, de jó pár csorbát kiköszörül – az eredmény egy, a maga nemében ugyanolyan értékes, de sokkal „slágergyanúsabb”, könnyebben fogyasztható regény.

A kémtörténetek koronázatlan királya helyzeti előnnyel indul minden kémkedéssel kapcsolatos témában: maga is az angol hírszerző szolgálatoknak dolgozott főállásban. Nem csoda hogy a képzeletbeli kütyük, lehetetlen akciók és a soha nem látott izgalmak helyett arra koncentrál, arról tud írni, ami igazán érdekes ebben a szakmában: a lélekrajzra. Méghozzá abból is arra a visszafogott, csalafinta fajtára, amiben az a fontos, amit nem mondanak ki. A cselekmény olyan lassan bonyolódik, hogy szinte észre sem vesszük, milyen szövevényes hálók szövődnek, de közben iszonyatos mértékű feszültséget képes megteremteni. Az akciók ritkák, mint a fehér holló, és akkor sem harsányak, inkább elkerülhetetlenek, és mindig végzetes következményekkel járnak a szereplők további életét tekintve.

Le Carré regényei tehát nem mondhatók könnyű olvasmánynak – de talán épp ezért nagyon érdekesek, és végülis letehetetlenek. Ugyanakkor a Suszter, szabó, baka, kémben bizony voltak zavaró dolgok, amik a Hajszában kisimultak, ha nem épp ellentétükbe csaptak.

Nem volt például kifejezetten nyerő ötlet az idősíkok követhetetlen váltogatása – a második rész ezzel szemben szinte lineáris. Érthető módon az is eléggé megdobja, hogy George Smiley mellett a másik főszereplő ezúttal egy terepügynök, Jerry Westerby, akinek a fedőfoglalkozása ráadásul újságíró, háborús tudósító. Könnyen belátható, hogy ez aztán jelentősen megdobja az adrenalinszint-növelő jelenetek számát – bár természetesen a számlahalmok és könyvtárpolcok közötti információbúvárkodós kémkedés is ugyanúgy megvan, mint az első részben.

A helyszín is sokkal egzotikusabb: Hongkong, Indokína, ráadásul a háború kellős közepén, sokszor konkrétan a frontvonal környékén. Ez azért izgalmasan hangzik – és az is, bár nem a B-kategóriás ponyvák szintjén.

Tegyük még hozzá, hogy humorosabb is, mint az első rész. Finom, angolos humor ez, szójátékokkal, alig észrevehető oldalvágásokkal – és még az is lehet, hogy ez a fordító érdeme. (A Suszter, szabó… fordítójaként Falvay Dóra van megadva – a Hajsza elejére meg az van írva, hogy Falvay Mihály fordítását átdolgozta Falvay Dóra. Nyilván az egységesítés miatt volt szükséges az „átdolgozás” – mindenesetre a Hajsza fordítása határozottan jobb.) Hogy egy példát mondjak az emlegetett „finom humor”-ra: Le Carré művei elég határozottan Graham Greene-ére hajaznak. Az emberi tényező hírszerző hősei, bocsánat, főszereplői egy az egyben kompatibilisek Le Carré-ival, nagyon hasonlóak a leírások és a történetszövés is, meg hát jellegzetesen angolok mindketten… Mindenesetre egyszer konkrétan szóba kerül a regényben Greene meg a 20. századi angol irodalom – és bizony finom kis önironikus fricskát kap.

Szóval minden szempontból jobb könyv ez, mint a trilógia első része – pedig már az sem volt épp csapnivaló. Az író jellegzetes stílusa pedig ugyanúgy áthatja az egészet – úgyhogy, ha nem tartanám butaságnak egy trilógiát a közepétől kezdeni, én ezt a részt ajánlanám ismerkedésre Le Carréval. De persze inkább mindenki olvassa csak el az egészet – aki szereti a kémek és ellenkémek utáni nyomozgatásokat, annak jópár örömteli órát nyújtanak majd.

John Le Carré: Hajsza
Agave Könyvek, 2010