Ken Kesey: Olykor egy nagy ötlet

Ken Kesey: Oykor egy nagy ötletKen Keseyről az emberek legnagyobb részének a Száll a kakukk fészkére jut eszébe. Az Olykor egy nagy ötlet a második regénye, a Száll a kakukk után írta.

Nekem nem tűnt fel, isolde hívta fel rá a figyelmemet, hogy Kesey folyton zárójelezik, dőlt betűvel ír és nagy kezdőbetűvel írja a Fontos Szavakat. Ez utóbbival nincs bajom, engem nem zavar, sőt, szerintem sokszor vicces. Igazából a többivel sincs semmi probléma, de tényleg furcsa, és nagyon jellegzetes, hogy egy-egy oldalon a szöveg harmada dőlt betűs, másik harmada zárójelek közé van fogva, a harmadik harmada pedig normál – és nem ám így tömbösítve, hanem akár soronként váltogatva. Ráadásul ezúttal mindez azért van, mert ide-oda csúszkál az elbeszélő személye között. Elkezdi külső elbeszélőként az oldalt vagy a fejezetet, aztán zárójelesen bejönnek a jelenet egyik szereplőjének gondolatai E/1-ben, végül átvezetés nélkül egyszer csak átcsúszunk az illető bőrébe, és onnantól ő az elbeszélő. Egészen addig, amíg egy oldallal később hirtelen megint meg nem jelenik egy zárójelezős, dőlt betűs gondolat egy másik szereplőtől, aki aztán (vagy azon az oldalon, vagy pár másikkal később) hirtelen szintén E/1-es narrátora lesz az eseményeknek. Így aztán a következő fejezet elején gőzünk sem lesz, hogy most éppen ki is az én – csak amikor már annyira ismerjük a szereplőket, hogy a stílusa vagy a gondolkodásmódja miatt felismerjük az első két mondatból.

Az, hogy ez végül is, a rövid ismerkedés után simán lehetséges, azt is jelenti, hogy hihetetlenül jól megírt, és teljesen egyedi karakterekkel találkozunk a regényben, de ettől még tény, hogy az első száz oldal leküzdése igazzy kihívás. Mire megszokja az olvasó a folytonos nézőpontváltást, már túl van jó néhány összezavarodáson és visszalapozáson. Ugyanakkor óriási élmény is így olvasni, mert folyton két oldalról látjuk, ami történik. És bizony elképesztő, és szerintem a valóságban is így van, hogy mennyire mást gondolnak az emberek ugyanarról, mennyire félreértik egymást, miközben kívülről nézve tök jól elbeszélgetnek – vagy éppen vitatkoznak, de egészen más indokokból, és egészen mást szűrnek belőle le. Mindezt végig hitelesen, érdekesen, sőt izgalmasan, és úgy megírva, hogy le a kalappal.

A másik, ami nagyon tetszik Keseyben, hogy férfias témái vannak. A Hajósénekben a sarkvidéki halászok kemény életébe ágyazta a történetet, ebben pedig a nyugati part favágóinak nyomorúságos, mégis felemelő küzdelmét ismerjük meg, amit a természet és egymás ellen vívnak. Ha belegondolunk, a Száll a kakukk… sem szólt másról – ott is egy reménytelen, elkeseredett, és nem mellesleg nagyon macsó küzdelem folyt, mondjuk itt kevésbé a természet erői ellen, hacsak az őrületet nem számítjuk annak.

Emiatt én azt gondolom, Kesey leginkább Hemingway utódának tekinthető. Az ő hősei olyanok, mint az öreg halász, az ő kedvenc témái között ugyanúgy fontos helyen van a halászat, vadászat és a bunyó, és ő is olyan visszafojtott feszültséggel teli módon ír, a konfliktusok ugyanolyan váratlansággal robbannak. Csakhogy amíg Hemingway távolságot tart hőseitől, Ken Keseynél nagyon közeliek: belelátunk a gondolatainkba, és pont ettől válnak ellenállhatatlanul rokonszenvessé. Ezért érezzük magunkat olyan közelállónak hozzájuk, ezért szurkolunk nekik annyira, hogy szinte fáj letenni a könyvet és elszakadni tőlük.

Ezúttal egyébként szintén két főszereplőnk van, egy testvérpár. Az egyikük bölcsész egyetemista, aki visszatér szülővároskájába, ahonnan annak idején elmenekült, bátyja árnyékéból, aki mindenben első volt, minden versenyt megnyert amit elindult – és akár az egész világgal szembeszállt egyedül. Nem mellesleg pedig összejött mostohaanyjával, a bölcsészsrác valódi anyjával. Aki részben épp emiatt tér vissza – bosszút állni. Vagy békülni. Vagy megérteni, mi történt. Vagy segíteni. Vagy… Mint látszik, millió oka van, de olyan határozatlan (mondhatni töketlen), hogy saját maga sem tudja, miért is. A bratyó pedig közben szembekerül a favágó-szakszervezettel, ezen keresztül az összes környékbelivel, de lassan belefárad abba, hogy neki mindenkivel, folyamatosan harcolnia kell. De azért, persze, a tesóval felveszi a tragikus (vagy éppen komikus?) versenyt. Kettejük vetélkedése, küzdelme, vagy éppen összecsiszolódása a történet veleje – a háttér pedig egy nem mindennapi családtörténet, a favágólét és a szakszervezet küzdelmes mindennapjai, meg persze egy kis indián züllöttség.

Én azt mondom, az ilyen könyvek miatt éri meg megtanulni olvasni – nem az általános iskolás olvasást értve ez alatt, hanem a küzdelmeset. Mert bizony ezzel a szöveggel meg kell küzdeni, nem adja könnyen magát, de ha egyszer beleássa magát az ember, és rákap az ízére, akkor átéli az olvasás élményének igazi csodáját.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .