Ez egy felnőtteknek és gyerekeknek egyformán szóló mese – kicsit mintha Hauff hagyományait követné (a Kis Mukkot vagy az Orros törpét például), de talán még Lázár Ervinnel is lehetne párhuzamokat találni, ha nem is a történetben, de a mesélés eszközeiben. Én pedig ezeket szeretem, tetszett hát Az alkimista is.
Egy lukas óráiban könyveket olvasgató pásztorlegény kincset keres, ennek nyomában átkel Spanyolországból Afrikába, mindenféle szörnyű és gyönyörű kalandokba keveredik, találkozik sok jó és kevésbé jó emberrel, és megtanul sok mindent. A mesékben szokásos módon viszonyul mindenkihez, van akit „öreganyámnak” kell szólítania, megtanulja lassan a mesebeli világ szabályait, le kell szolgálnia a „három nap egy esztendőt” – egyiket sem szó szerint, persze, de azért jól felismerhetők a szerepek, a toposzok és a jellegzetességek. Szintén a meseszerűséget domborítja ki a műfajban megszokott misztikus hangulat; itt ugyan nem gonosz boszorkák bűvölnek almákat, és nem sárkányok tüsszentenek tüzet, hanem ólmot változtatnak arannyá az alkimisták, karvalyok röptéből olvasnak és széllé változnak, de a lényeg asszem ugyanaz.
A probléma akkor van, ha valaki ezt az egészet komolyan veszi. Szó szerint próbálja értelmezni, a mesék általános tanulságain túli életbölcseleteket akar kibányászni belőle, és a szimbólumok mögötti rendszerhez akarja igazítani ténylegesen az életét. Más szóval, ha nem egy szórakoztató, kedves mesének tartja, hanem filozófiai műnek, életvezetési tanácsadónak – vagy akár igazzy értelmét csak beavatottaknak megmutató okkultista-alkimista könyvnek. Mert az azért gáz lenne…
Persze, ez nem kis részben a befogadó, az olvasó hozzáállásán múlik – más kérdés, hogy az író minek írta meg. A már olvasott Zarándoklat/Egy mágus naplója és Az alkimista előszava alapján könnyen lehet, hogy komolyan veszi ezt a misztikus-okkultista maszlagot. Amiből az következne, hogy ő tényleg valami guru szerepében tetszeleg, és ez a rövid regény Az Élet Nagy Bölcsességeit tartalmazza, a témához illően zavarosra maszkírozott formában. Na, az tenné csak igazán röhejessé ezt az amúgy aranyos olvasmányt…
Vagy az is lehet, hogy ez csak egy fölvett póz a szerző részéről, félig-meddig trükk, hogy komolyabban vegyük az írásait. Számtalan ilyet láttunk már, mint amikor Gene Wolfe úgy állította be, mintha csak feldolgozott volna egy hozzá került „poszthisztorikus” kéziratot, vagy mint amikor Eco A rózsa nevét egy kolostor könyvtárában „találta”… Tudom, az ilyesmi húzások megosztják az embereket – de nekem tetszenek, megágyaznak a könyv alternatív valóságának, hogy aztán még élvezetesebb „beléjük bújni”. Más kérdés, hogy a konkrét esetben, Az alkimistánál, lévén az egy mese, erre nem lett volna szükség – de hát ha ez a verzió az igaz, akkor Coelho valszeg az egész életművét építi fel így, nem konkrétan ezt a rövid regényét.
De persze nem tudom, mi az igazság. Már csak azért sem, mert össz-vissz ezt a két könyvet olvastam tőle, könnyen lehet, hogy bár ezek alapján ez a kép alakult ki benne, a többiben nem akarta megváltani a világot és alaposan megrágott, jól hangzó közhelyeket csöpögtetni az erre fogékony olvasókba, hanem egyszerűen csak jó regényt akart írni – mint ahogy ez Az alkimista is csak egy jó mese. Kevés ahhoz, hogy nagyszerű írónak tartsam Coelhot, és beálljak a rajongói sorába, de arra azért elég, hogy az első élményem által keltett csalódáson túllépjek, és szívesen megpróbálkozzak egy harmadik könyvével.