Megérte a szokásos egy év helyett kettőt várni az új Dávid Veron-regényre, mert a negyedik rész az eddigi erényeket is megtartva egy sokkal jobban felépített, sokkal izgalmasabb krimi lett.
Az előző rész végén Veron megházasodott, most pedig már hét hónapos terhes, úgyhogy lassan barátkozik az anyaság gondolatával. Érdekes ötlet, hogy egy hét hónapos terhes nő legyen egy rablós, gyilkosos, durva krimi főszereplője, de a szerző kitűnő sztorit kanyarított belőle. Veront ugyanis egy csoport tagjaként elrabolják, és egy alföldi tanyán tartják fogva – nem éppen kellemes hely egy kismama számára. De a terhessége miatt tisztességesebben bánnak vele, mint a többi fogollyal, és bár természetesen ő is nyomozgat, a kutatás nagyobb részét ezúttal a férfiak végzik el – őutána.
A történet három szálon folyik, Veron fogsága az egyik, a férje, a bátyja és az apja kutatása a második. A harmadik szál pedig negyven évvel korábban játszódik, az öreg Rózsa Sándorról és betyár társairól szól. Az első néhány fejezetben még akció közben látjuk őket, majd Ráday Gedeon kormánybiztos hajszát indít a bujkáló bűnözők után – és ezzel a betyáros szállal az egész sorozat egy szinttel feljebb lépett. Az eddigi szereplők ugyanis, bármilyen aranyosak és szerethetők is, egy poros kisváros tök érdektelen lakói voltak. Rózsa Sándor és a betyárok viszont már más minőség: az öreg Rózsa maga a Legenda, a könyvben is alig mer bárki hozzászólni, másrészt a társai is hiteles és izgalmas figurák. A “betyár” szó ma már nem jelent nagyon rosszat, kisgyerekekre is mondják ezt a szót, a kötetnek éppen ezért külön értéket ad, hogy a valódi, kíméletlen rablógyilkosokat mutatja be az olvasónak.
Veron persze a régi kotnyeles, és ügyesen következtet apró jelekből, ahogy a családja férfitagjai is szívósan nyomoznak utána, majd az egész történet összekapcsolódik a betyárokkal. A sorozatra eddig nem volt jellemző ez az összetettség, de nagyon jót tett neki, mert kitűnően sikerült megoldani, hogy mindig újabb és újabb apró információkat tudjunk meg a szereplők előéletéről, főleg Veron apjáról. Végül persze letisztul a kép és egy nagy, végső összecsapásban fog minden eldőlni – hullából sem volt még ennyi Veron-kötetben.
A könyv legvége mondjuk kevésbé sikerült jól – a nyomozást lezáró akció még klassz, de utána túl hosszú a magyarázat, és a háborús hirdetés teljes idézését sem éreztem ide tartozónak. Ez a krimi a betyárokról szól és Veron apjának a múltjáról, bár egy következő részből kétségtelenül érdekes lenne megtudni, mi történt Veronnal a háború alatt és után…
Csak egyvalamit nem értek: a könyvben se arany, se cimbalom nincsen (update: a regény 52. oldalán szerepel egy arany cimbalom, de nincs érdemi szerepe), vajon a szerző könyveinek miért adnak mindig olyan címet, aminek semmi köze a történethez? Rózsa Sándor kopott, ócska, mégis legendás ostora például adta volna magát…
Baráth Katalin: Az arany cimbalom
Agave Kiadó, 2014.