Catherine Millet (a könyveiben csak Catherine M.) három önéletrajzi tárgyú regénye közül a harmadik a saját gyermek- és kamaszkorába kalauzolja el az olvasót: saját kislánykori félelmeiről, kétségeiről, vágyairól ír intim hangvételű, lírai vallomást.
A könyv magyar címe félrevezető lehet, mert Catherine gyermekkora egyáltalán nem nevezhető „mesésnek”. Sokkal inkább arra utal, hogy hamar rá kell döbbennie: csak a fikció ragadhatja ki őt a családi csatározásoktól hangos, túlzsúfolt külvárosi bérlakásból.
Catherine Millet 1948-ban született Párizs egyik külvárosában. Ismert művészettörténész, a modern művészettel foglalkozó Art Press című folyóirat főszerkesztője, a geometrikus absztrakció szakértője. Igazi hírnevét azonban nem tudományos munkásságának, hanem az első alkalommal 2001-ben megjelent Catherine M. szexuális élete című memoárregényének köszönheti, amelyet az egyik legmerészebb és legexplicitebb szexuális tartalmú regénynek tartanak, és amely 2,5 millió példányban kelt el. A szerző hűvös, műkritikus-szemmel elemzi saját nemi életét és megpróbálja megtalálni a legpontosabb, legigazibb szavakat ennek az igencsak kényes témának a leírására.
A következő, a Féltékenység című írásában a pszichoanalízisen átesett Millet arra keresi a választ, hogyan érezhet féltékenységet az, aki olyan szabad szexuális életet él, mint ő, aki senki elé nem állít korlátokat, és semmilyen korlátot magára nézve nem fogad el. Mindkét könyvben a felnőtt elemzi a felnőttet, a Mesés gyerekkor azonban más, itt a felnőtt saját gyermekkori körülményeit, érzéseit, gondolatait próbálja megvilágítani, hogy megértse, hogyan vált abból a kislányból éppen az a felnőtt nő, aki ő.
A regény a kisöccs, Philippe születésével kezdődik, aki már eleve vendégként érkezik az egyébként harmonikusnak nem nevezhető családba egy mindenki által tudott, de csak Catherine felnőttkorában kimondott házasságtörő kapcsolat eredményeként, vagyis Catherine apja, nem Philippe apja is egyúttal. Az írónő törekszik arra, hogy saját gyerekkorának és családjának történetét szociokulturális kontextusba helyezze: alaposan megismerhetjük a kort és a helyet, ahol a történések leperegnek, a külvárost, az utcát, a bérházat, az iskolát, méghozzá olyan részletességgel, hogy amikor a Google Mapsen rákerestem, mindent ott és úgy találtam, ahogyan Millet leírta.
Közvetlenül a háború után vagyunk, most kezdődik Franciaország harminc dicsőséges éve, de ebből a dicsőségből, prosperálásból nem sok csillogás jut a Millet családra. A titkárnő anya elhidegült a férjtől, miután az hazatért a hadifogolytáborból. Öten nyomorognak egy kis lakásban az anyai nagymamával és a házasságtörő kapcsolatából született Philippel együtt. Az apa alkoholista és erőszakos, az anya szuicid hajlamú és kényszeres cselekedetek rabja: mindennaposak a hangos veszekedések, és nem ritka a fizikai bántalmazás sem. A kislány számára csak úgy dolgozható fel az otthoni légkör, hogy a szomorú valóságot átgyúrja, kiszínezi, történeteket formál belőlük, és azzal rémisztgeti vagy szórakoztatja osztálytársait. Erre utal a cím is, ami franciául (Une enfance de rêve) álomszerű, álmodott gyerekkort jelent és a valóság megkettőzésének gesztusára utal, ami a családon belüli erőszak közelében felnőtt gyerekek gyakori válaszreakciója, akik a sanyarú valóságból egy mesélt valóságot kreálnak, s pont így tesz a kis Catherine is…
Az írónőt az írás folyamatában több dolog segítette. Meg kellett próbálnia a lehető legpontosabban felidézni a gyerekkori emlékeket, történéseket, ráadásul úgy, hogy rekonstruálni tudja azokat az érzéseket is, amelyek benne, a kislányban lejátszódtak. Az emlékezésnek nagyon fontos eszköze volt egy technika, amit a pszichoanalízisben tanult, és amelynek segítségével fel tudott idézni érzéseket, azokat meg tudta fogalmazni és végső soron meg tudta örökíteni. Az emlékezésben senki sem lehetett segítségére, lévén családjának utolsó túlélője éppen ő, viszont maradtak tárgyak, dokumentumok, fényképek. A családi fotókat például a művészettörténész szemével szemlélte: nemcsak az egészre figyelt, hanem az apró részletekre is, pontosan úgy, mintha egy műalkotást vizsgálna.
De Millet nem elégszik meg a kislány érzéseinek felidézésével, hanem felnőtt szemszögből is kommentálja a fotók által megörökített szituációkat. Ő maga soha nem vezetett naplót, de különböző levelek, képeslapok segítették az időutazásban, no meg a füzetek, melyekbe kislány korában azokat a kitalált történeteket írta le, melyekkel eleinte a barátnőit szórakoztatta. Ezeket a történeteket gyakran valamilyen olvasmányélménye inspirálta, később azonban már a családja életéből vett történéseket színezett ki és tálalt fikcióként, míg végül felnőttként jutott el oda, hogy az igazán jó irodalom szükségképpen önéletrajzi, amit csak azért nem alkalmaztak a régi, nagy írók, mert őket még megakadályozták abban az azóta leomlott társadalmi konvenciók, hogy saját életüket írják meg és tálalják irodalomként.
Catherine Millet Mesés gyerekkora a szerzőre jellemző munka: zavarba ejtő nyitottsággal beszél gyerekkori maszturbációiról, szexuális fantáziáiról, nemi vágyának ébredéséről, a menstruációról, de ennek a könyvnek a homlokterében mégsem a szexualitás áll, hanem az íróvá válás folyamata, amelynek elmeséléshez a megfelelő nyelvet is megtalálja. Fontos kérdése a regénynek az is, hogy milyen az a gyerekkor, és nem mellesleg milyen felnőttkort eredményez, ha a valaki alapvető erkölcsi a priorik nélkül lép ki a nagybetűs Életbe.
Catherine Millet: Mesés gyerekkor
Magvető Kiadó, 2018.