Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről

Hétköznapi és megmagyarázhatatlan. Realista és transzcendens. Lehetséges és abszurd. Idősek és fiatalok (de inkább idősek), férfiak és nők (de inkább nők). Empátia és végtelen emberismeret. Vigasztaló és felkavaró történetek. Test és lélek, valamint a lélek teste. Szovjet, posztszovjet és orosz témák. Feminista rövidpróza. Gondolatok az orosz írónő legújabb novelláskötete kapcsán.

Ulickaja mint író, későn érő típus, hiszen első kötete megjelenése idején már elmúlt ötven éves, és addigra az élet számtalan területén módja nyílt kipróbálni magát. Biológusként végzett, majd a diploma megszerzése után genetikusként dolgozott egy akadémiai kutatóintézet laboratóriumában. 1970-től kilenc évig munkanélküli volt, miközben két gyermekét nevelte és édesanyját ápolta. 1979-től ’82-ig a moszkvai Zsidó Zenés Színházban kapott állást, majd irodalmi szabadúszó lett, aki darabokat írt vagy alkalmazott színpadra, valamint riportokat, recenziókat készített. Saját bevallása szerint inkább a rövidpróza áll hozzá közelebb, de ettől függetlenül írt ő verseket (bár ezek publikálatlanok) és regényeket is (melyek rövidebb, novellisztikus történetmorzsákból épülnek föl).

A lélek testéről, mint már a címből is sejthető egy központi tematika köre csoportosítja a kötet 11 elbeszélését: a lélek és a test viszonyrendszerére kérdez rá, a lélek helyére és helyi értékére. Az elbeszélések egyik legfajsúlyosabb komponense az élet vége, a halál: ami megint csak nem véletlen, hiszen az emberek többsége számára a lélekre vonatkozó kérdés, csak az életük vége felé, a test elerőtlenedésének idején merül fel, körülbelül akkor, amikor a többi kérdés már értelmét veszíti. Amikor már nincs hova és nincs miért, amikor kiderül, hogy hiába van tele a puttony evilági és mulandó dolgokkal, azt mind le kell rakni és itt kell hagyni. Hiszen a test lassan veszve már, és egyre inkább az foglalkoztatja az embert, hogy a halál után marad-e belőle valami, persze az ideig-óráig tartó emlékezeten túl. Abban is tetten érhető ez a téma, mint vezérfonal, hogy nincs címadó elbeszélés a kötetben, vagyis A lélek testéről,mint a könyv címe valamennyi történetre vonatkozik, vagyis azt az értelmezési kerete kívánja megadni, amely felől a kötetben szereplő írások olvasandóak. Ezt én mondjuk kissé szájbarágósan didaktikusnak érzem, de gondolom Ulickaja valamiért szándékosan törekedett erre. A címből egyébként asszociálnunk illene Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjére, amelynek motívumai felbukkannak a kötetben, amint arra a könyv fülszövege is felhívja a figyelmünket. Nem mellesleg Enyedi Ildikó mozijának főszereplője, Morcsányi Géza fordította a jelen kötet elbeszéléseit.

A kötet novelláit két ciklusba csoportosította a szerző, melyeket egy-egy Ulickaja prózavers vezet be „előszó helyett” (egyébként ezek az első megjelent Ulickaja versek), melyeket Kántor Péter ültetett át magyar nyelvre. Az első ciklusban, mely a Barátnők címet viseli, kicsit hosszabb és realistább írások szerepelnek, míg a másodikat, ez A lélek testéről, inkább rövidebb és valamilyen szempontból megmagyarázhatatlan vagy misztikus, abszurd elemet feldolgozó novellák alkotják. Persze ha ténylegesen végigolvassuk az egész kötetet, akkor rájövünk, hogy előző mondatom durva egyszerűsítés, de valamilyen szempontból mégiscsak fején találja a szöget, mert ne feledjük, hogy minden kategorizálás arról szól mindössze, hogy valamilyen szempont szerint fiókokba lökdössük be a dolgokat. Egyébként nekem az első ciklus sokkal jobban bejött, mint a második, közelebb álltak hozzám a mondanivalók, könnyebben tudtam elhelyezni őket a saját kulturális mátrixomban. De egyébként mindegyik tökéletesen van megírva, működik az atmoszféra, a történetre jellemző, külön, egyedi légkör; gyakorlatilag az első két mondat után tudjuk, hogy hol vagyunk, kik a szereplők – és ez gyakorlatilag Ulickaja védjegye lehetne.

A kötetindító elbeszélés (Sárkány és főnix) rögtön nagyon erős kezdés, egy karabahi történet, melyben az azeri-örmény leszbikus pár egyik tagjának haldoklása és halála kapcsán azt a kérdést teszi fel az írónő, hogy miért nem képesek azeriek és örmények egy asztalhoz telepedni.  A folytatásban (Alisza halált vesz) már az elbeszélés első mondata akár az egész könyv mottója is lehetne: „Amikor az életen mér nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség.”  Alisza sikeres életet tud maga mögött, családja ugyan nem lett, de arra nem is vágyott különösebben, s most aktív nyugdíjas éveit tölti. Bár még nem akar meghalni, szeretné, ha a végső döntés is az ő döntése lehetne. Egy korban hozzáillő özvegy orvost keres meg, őszintén feltárja neki a neki kérését: tablettákat szeretne, amiket bevehet, ha eljön az idő. Csakhogy ekkor Aliszára rátalál a szerelem, mígnem akkora dolga nem akad, amihez egy teljes élet is kevés, úgyhogy az orvostól kapott pirulákat határozatlan időre félre teszi. A harmadik novella (Egy külföldi nő) némileg kilóg a sorból, mert nem a halál közelében játszódik le: egy anya egy parkban fog lánya számára külföldi férj-jelöltet, a történet számtan vicces, kínos és rázós cselekményen keresztül söpör a pozitív végkifejlet felé. Az első rész utolsó darabja (Áldottak mind, kik…) egy idős lánytestvérpárról szól, akik világhírű tudós édesanyjuk hagyatékának válogatása közben szembesülnek az anyjukhoz és egymáshoz fűződő terhelt kapcsolatukkal és ezzel párhuzamosan megteszik egymás felé az első lépéseket.

A 17. században René Descartes a tobozmirigyben jelölte meg a lélek helyét. Erre reagál a második ciklus első darabja (Tetemek, tetemek hol van a ti lelketek): Zsenya nem kerül be a biológia szakra, ezért egy évig egy laboratóriumban vállal munkát. Egy nap egy vágóhídra küldik sertés tobozmirigyeket gyűjteni. Zsenyából végül sohasem lesz biológus. Az Aqua allegoria című elbeszélés egy igazi abszurd: Kafka Átváltozásának ulickajai változata. A következő darab a Kettesben egy titokzatosan intim novella, amely a szerelem, a szexualitás és a gyönyör valóságként átélt emlékéről szól. Az Ember, hegyi tájban egy fényképész különös életútját tárja elénk, de az egész történet csak apropót szolgáltat a szerzőnek, hogy föltegye a kérdést: hol van az ember a halála pillanatában. A Vava című elbeszélés egy játékkutya generációkon átívelő története, akinek lelke végül úgy tűnik egy gyerekben él tovább. De aztán úgy tűnik, hogy mégse, mert – Uilckaja szerint – az ilyesminek a valószínűsége nem túl nagy. Az utolsó előtti novella (Autopszia) egy idős boncolóorvosról szól, aki élete utolsó autopsziáját egy angyalon végzi el: végül is ez is lehet a lélek teste. A kötet záró darabja (Szerpentin) egy kiváló memóriával megáldott idős könyvtáros nőről szól, akinek egy szép napon nem jut eszébe a szerpentin szó. Aztán ahogy telik-múlik az idő egyre újabb szavak, aztán komplett történések esnek ki, először csak az újabbak, de aztán a régiek is, mígnem Nagyezsda a teljes emlékezetét elveszíti…

Ljudmila Ulickaja ebben a könyvében a halállal való megbékélést, a test és a lélek egységét és magány feloldásának lehetőségét kutatja. Hiába szól azonban halálról, öregségről, veszteségekről ez a kötet, az írónő zseniális stílusának köszönhetően egy percig sem lesz lehangoló, sőt inkább reményt kíván nyújtani az olvasónak, hogy a halál nem feltétlenül kell, hogy a végső, teljes elmúlást jelentse egyben.

Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
Magvető, 2020.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .