Szeretem az apokalipszis-történeteket: a Végítéletet Stephen Kingtől, a Vakságot José Saramagotól, de itt van az Éli könyve, a Legenda vagyok – az apokalipszis egyébként is trendi téma manapság az irodalomban és a mozikban egyaránt. Cormac McCarthy könyve szerint is történt valami, amitől az egész bolygó, az emberek, az állatok és a természet is egyszerűen elégett, és az apokalipszist csak néhány ember élte túl. A kritikák nukleáris háborúról beszélnek, de ez a könyvben nincs kimondva, csak a tűz maradványait látjuk mindenhol. Így aztán nincs étel sem, illetve ami maradt, azt is csak elrejtve vagy a hamu alatt található meg.
Egy férfi és a kisfia él ebben a világban, és járják útjukat dél felé, ahol az olvasó is valami újat vár: ételt, meleget, valami mást, mint a hamu és a teljes pusztulás. Északon azonban, ahol most vannak, csak a monoton feketeség van az égben, a földön, mindenütt.
A történet apa és fia útjáról szól ebben a vigasztalan világban. Harcolniuk kell az ételért, a biztonságért, és harcolniuk kell a többi ember ellen is, akik gyakran kannibállá váltak. Az út kihalt utakon, házakon és kannibálokon keresztül vezet, ezek váltakoznak a könyvben, ami egyáltalán nem unalmas, az olvasó végig mélyen átérzi kettejük nehézségeit.
Apa és fia viszonya autentikus és megindító, ez a nem túl hosszú könyv kötelező olvasmány lehetne minden szülő számára. A könyv vége azonban sajnos nem hozza el a katarzist, nincs benne túl sok fantázia, pont ahogy a Vakság lezárásában sem volt. Egy másik hasonlóság pedig ugyanezzel a könyvvel a vesszők és (a mondat végi pontot kivéve) az írásjelek hiánya. Biztosan nagyon művészi, olvasni viszont ugyanolyan zavaró.
Cormac McCarthy: Az út
Magvető Könyvkiadó, 2010