B. Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László: Média, kultúra, kommunikáció

B. Bernát István: Média, kultúra, kommunikációNem szívesen vizsgáznék ebből a könyvből. Egy jól használható tankönyvhöz képest ugyanis túlságosan szerteágazó, túl sok mindenbe kap bele egy-egy érdekes információ erejéig. Mindenből ad egy kis kóstolót, így a vizsgáztató igen könnyen megszívathatna valami lényegtelennek gondolt apróságra vonatkozó kérdéssel. De érdekes, félig-meddig laikus olvasóknak szóló ismeretterjesztő kötetként sem igazán működik: ahhoz ugyanis túl tömény és túl sok előismeretet igényel.

A fő probléma az, hogy a Média, kultúra, kommunikáció címből hiányzik egy fontos szó: a „-történet”. Ez ugyanis egy történeti összefoglaló mű. A média története, a kultúra a története és a kommunikáció története egyetlen kötetbe sűrítve. A történelem a rendezőelv: időrendben haladunk, elindulunk az őskortól, az írást még nem ismerő kultúráktól, az egyiptomiakon, kínaikon, görögökön át eljutunk a középkorig és onnan tovább, ahogy azt már a történelemkönyvekből az unalomig megszokhattuk. Minden egyes korszaknak, kultúrának van egy általános, történelmi ismertetője, aztán egy fejezet a technikai újításaikról, találmányaikról, egy a filozófiájukról, gondolkodásmódjukról, arról, hogyan kommunikáltak egymással. Ez tovább is van bontva médium, illetve műfaj szerint; egy fejezet a zenéről, egy az írásról, egy a festészetről és így tovább, attól függően, hogy az adott korszakban és kultúrában mi volt jellemző. Mindez szépen összeszedve, jól szerkesztett mondatokban, részletes irodalmi hivatkozásokkal ellátva szinte bekezdésenként. Külön jó pont, hogy – bár nyilvánvalóan akadnak nyomdahibák itt-ott –, de alapjában véve nagyon látszik rajta, hogy alaposan átnézték megjelenés előtt, kigyomlálták a sok téma és a több szerző kombinációjából természetszerűleg adódó párhuzamosságokat, hibákat. Érződik az igényesség rajta – és ez manapság ritka.

Az egésznek a koncepciójával van bajom. Ha ugyanis teszem azt a kínai zenéről vagy a görög színház gyökereiről, esetleg a filmtörténet valamelyik szakaszáról szeretnék megtudni valamit, akkor leveszem az adott témáról szóló könyvet a polcról a könyvtárban, nagy valószínűség szerint azt, amit ehhez a könyvhöz is forrásként használtak. Nem pedig belelapozok egy olyan kötetbe, aminek a címében semmi nem utal arra, hogy egy fejezetben valahol eldugva sok egyéb, hasonlóan érdekes téma között, rejtőzik erről egy összefoglaló.

És ez nem csak a történeti vonalat nézve bosszantó. A kommunikáció és az ezzel kapcsolatos bölcsész-eszmefuttatások sajnos kicsit háttérbe szorulnak, de azért vannak fejezetek, amelyekben töményen kapjuk ezt is. Ezek szerintem messze érdekesebbek, mint a történelmi „mi miután következett” információk, de az már kevésbé tetszik, hogy egy-egy hárommondatos bekezdésbe sűrít bele egy olyan gondolatmenetet, ami láthatólag egy egész esszé – ha nem egy egész könyv – valamelyik forrásban. Ilyenkor az olvasó úgy érzi, hogy itt valamiből kimaradt, hogy alapvető információkat, amik igazán jól érthetővé vagy követhetővé tennének egy témát, nem kap meg. Ettől pedig hajlamos megrántani a vállát, hogy „á, ez csak olyan lila ködös elmélkedés”.

Különösen igaz ez az első fejezetekben. A szóbeli társadalmakról, a beszéd és az írás kialakulásával, az ember kommunikációjának kezdeteiről nyilván nagyon nehéz egyértelmű megállapításokat tenni. Nem csoda, hogy itt a könyv szövege is sokkal elméletibb – de pont a fentiek miatt itt érzi legjobban az olvasó a könyv koncepciójának hátrányát.

A kötet közepére sem jön meg a kedvünk az olvasáshoz: itt meg a történelem szabja meg a fő irányt. Hiába a rengeteg érdekes, elszórt információ, ez így bizony nem túl izgalmas olvasmány. És aztán, körülbelül akkor, amikor a ma is létező kultúra felépüléséig érünk, elkezd a dolog egyre érdekesebbé válni. Lehet, hogy csak számomra érdekesebb téma a nyomda, az első újságok, a film, a fotó megjelenése, ezek hatása az emberiségre, a nyomukban bekövetkező változások, de itt kezdtem el először azt érezni, hogy érdemes volt belekezdeni ebbe a könyvbe. Ráadásul egyre jobb lesz: a könyv negyedik része, az Új média kifejezetten a körülöttünk lévő világról szól: a minket körülvevő kultúráról, a médiáról és a kommunikációról. Persze ezeknek a témáknak a kutatása forrongó terület a bölcsészettudományban is, úgyhogy valószínűleg itt a legszubjektívebb is a könyv; hiszen az, hogy a szerzők milyen kutatásokkal foglalkoznak, és mi az, amiről szó sem esik, már eleve egy szűrőt jelent. Jó példa erre, hogy a XX. századi könnyűzenéről érezhető lekicsinyléssel beszél az adott fejezet szerzője, a képregényről pedig szinte egyáltalán nem is esik szó.

Itt is igaz persze, hogy például egy filmtörténettel-filmelmélettel foglalkozó könyvből sokkal többet és sokkal részletesebben lehetne megtudni, mint a kötetben erre szánt néhány fejezetből, de itt valahogy jobban együtt van az érdekes téma és az új információ, a szöveg, a stílus pedig itt is folyékony, jól olvasható.

Megvannak tehát az értékei a Média, kultúra, kommunikációnak, mégsem tudom bárkinek ajánlani. Nagy lélegzetvételű, összefoglaló mű, de annak, aki lusta a forrásnál keresgélni egy adott témában, még így is túl tömény. Aki pedig veszi a fáradságot, az egy-egy témáról többet megtudhat, ha egy „specializáltabb” könyvet olvas el.

B. Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László: Média, kultúra, kommunikáció
Libri Kiadó, 2012.

(x) A kötet megvásárolható 21% kedvezménnyel az Új Könyvek webáruházban!

3 comments for “B. Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László: Média, kultúra, kommunikáció

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .