Korlátlan hatalom, kegyetlen bosszú, bebörtönzött istenek, jóslatok és görög drámába illő fordulatok peregnek a könyv lapjain, de ahogy az írótól megszoktuk, nem csak izgalmakat kapunk, hanem gondolkodnivalót is, sőt az esztétikai érzékünk is megkapja a magáét…
A sorozatok korát éljük: ha valami sikeres, akkor szinte törvényszerű, hogy sorozat, minimum trilógia készüljön belőle. Legyen szó könyvről vagy filmről, szinte minden mesterművet utolér a folytatás, az alkotókat gazdasági kényszer űzi, hogy sok bőrt nyúzzanak le egy-egy sikeres produkciójukról. Ez alól még az olyan nagy nevek sem kivételek, mint Orson Scott Card, akinek a sorozatai a jogok körüli problémák miatt össze-vissza hánykolódnak a magyar kiadók között. Éppen ezért volt nagyszerű húzás a Delta Visiontől, hogy a trenddel szembeszállva nem egy végtelenbe nyúló, fejőstehén-sorozatot adtak ki tőle, hanem egy egy részes, viszont nagyszerű regényt.
A kegyelem árát Orson Scott Card még azelőtt írta, hogy berobbant volna a Végjátékkal. Az 1983-as regény műfaja fantasy, méghozzá abból is a sötét fajta. Nem egy heroikus, dicsőséges világot kell tehát elképzelni, tündékkel, törpökkel, hősökkel, fekete és fehér mágusokkal, annál sokkal földhözragadtabb, ugyanakkor sokkal különlegesebb dologról van itt szó. Elég csak annyit mondani, hogy olyan világban járunk, ahol az isteneket legyőzték és bebörtönözték, méghozzá egy Szépség nevű, gyönyörű lány tette ezt, aki a király megalázott lányaként sok száz évig elhúzódó bosszút áll az egész kegyetlen világon. Szörnyű hatalmát a vérből nyeri: a mágia forrása ugyanis a kiontott vér, mégpedig annál erősebb, minél ártatlanabb és minél közelebbi hozzátartozó véréről van szó. El lehet képzelni, hogy mi mindent kell elkövetnie Szépségnek ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenható legyen, és beteljesíthesse iszonyatos bosszúját…
Persze a kegyetlenség kegyetlenséget szül, de vajon sikerül kitörni az ördögi körből? Orson Scott Card a tőle megszokott módon rengeteg morális kérdést vet fel, és olyan elgondolkodtató erkölcsi problémákkal szembesít minket, amelyeken napokig rágódhatunk a könyv kiolvasása után is.
Ami egyébként gyorsan megy: A kegyelem ára olvastatja magát. Borzasztóan izgalmas és fordulatos, annak ellenére, hogy a stílusa hol misztikus, hol mesélős, példabeszédekre hajazó, hol pedig brutálisan naturalisztikus. Extra feszültséget visz a szövegbe, hogy a mesélő személye a legutolsó sorokig titok marad. Néha kicsit olyan, mintha egy ókori görög drámát vagy az Odüsszeiát olvasnánk (annál is inkább, mert a történet bőségesen tartalmaz ödipuszi elemeket), aztán egy pillanat alatt átvált modern megoldásokat alkalmazó prózába – és mégis egységes tud maradni. Részben talán azért is, mert nem egy rétestésztaként nyúló regényről van szó. De nem is túl rövid, nincs hiányérzete az olvasónak, a történet kerek, lezárt, de természetesen helyet hagy a fantáziának is.
Egy tökéletes arányérzékkel egyensúlyozó mesterműről van szó, igaz, véresebb és sötétebb annál, mint ami egy könnyed olvasmányokat kedvelő ember számára kellemes. De épp ezért különleges, és ha hozzávesszük, hogy a mélységet sem nélkülözi, láthatjuk, hogy ez egy gyomorszorítóan izgalmas és technikailag bravúrosan megírt könyv, egyértelmű, hogy minden fantasy- és Orson Scott Card-rajongónak a polcán helye kell legyen.
Orson Scott Card: A kegyelem ára
Delta Vision Kiadó, 2012.