Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből

Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életébőlA Magyar Nemzet tárcaírójaként is ismert Fehér Béla egy évvel a Kossuthkifli és két évvel a Cserna-Szabó Andrással közösen elkövetett Ede a levesben után rukkolt elő új regénnyel. A Jelenetek egy vakondűző életéből már címével is hívogat, a borítója pedig egyenesen telitalálat, a kérdés csak az, hogy a belbecs is van-e olyan jó, mint a külcsín.

Ahogy elkezdjük a könyvet, pillanatokon belül kiderül, hogy ez a kötet nem úgy regény, ahogy például a Kossuthkifli volt, itt apró darabokból, egyperceseknek is beillő rövidprózákból áll össze a mű. Az elején az olvasó teljesen meg van zavarodva, nem is érti, mi történik a könyvben, mi a cél, honnan jön és hová vezet mindez. Ahogy azonban előrehalad az olvasásban, egyre inkább fölismeri, hogy egy nagy egész van darabokra vágva, és reménytelenül összekeverve. Egy érdekes játékkal is kecsegtet a könyv: minden mozaiknak megkeresve a helyét, ki lehet rakni az egész puzzle-t, és úgy tekinteni végig a főhős, a vakondűző Ecsedi Gyula nem épp szokványos életén. Fehér Béla voltaképpen sikeresen békíti össze a posztmodern prózát és a hagyományos történetmesélést: úgy fest az egész, mintha egy meglévő hagyományos regény darabjait utólag kutyulta volna össze a szerző, hogy ilyen módon adjon plusz feladatot az olvasónak. Ez nem teljesen vág egybe a szerző azon állításával, hogy asszociatív történetmeséléssel állunk szemben, amikor az egyes szavak, képek és az ezek által kiváltott asszociációk lökik mindig egyre tovább a történetet.

A regény főhőse az operarajongó Ecsedi Gyula, egy magas rangú pártfunkcionárius fia, aki 1983-ban gondol egy nagyot és Franciaországba emigrál, ahol új életet kezd egy régi, már korábban Párizsba vetődött barátja segítségével. Éli világát: kukásautót vezet, mosóporszagú berber lányokkal szeretkezik, sőt még valami kósza szerelem is rátalál. Majd valamikor, már a rendszerváltozás után, egy hirtelen gondolattól vezérelve hazatelepül, de a világ már nem olyan, amilyenre ő emlékszik, és nem is nagyon találja benne a helyét, már a szülei sincsenek sehol: az apja felszívódott, eltűnt, az anyja pedig Svédországban kezdett új életet, neki csak egy képeslapot küldve. A főhős hazatérése után francia vagy arab tolmácsként szeretne elhelyezkedni, azonban rá kell döbbennie, hogy az élet bizony nem habostorta: először egy hipermarketben kezd dolgozni árufeltöltőként, majd favágó mellett segédmunkásként, utána pizzafutár lesz, intézményi takarító, taxisofőr, végül vakondűző. Felfedezi a szerelmet is: megismerkedik a festékboltban dolgozó, harmincas, elvált, kétgyermekes Masával, akit aztán feleségül is vesz, de nem tart soká az idill, amiből szintén megvillant egy-két képet a szerző, mert később Masa leszbikus lesz és kirakja Ecsedi Gyula szűrét. Ezután vásárolja meg a 23 éves lakóautóvá alakított Roburt, hogy új munkáltatója utasítására járja az országot és űzze a vakondokat. A főhős és vele együtt a regény így folyamatosan mozgásban van, és az állandóan változó helyszínek egy sajátos road movie jelleget adnak a könyvnek, amiben viszont valóban hasonlít a regény a Kossuthkiflire.

Az író egyes szám első személyben meséli el a vakondűző történetét, ami kellő hitelességet kölcsönöz neki. Kerüli mindemellett a nagy megmondásokat, stílusa nem vallomásos, inkább tárgyilagosan ábrázol, nem reflektál, csak szemlélődik, nem ítélkezik, nem moralizál, a következtetéseket nem vonja le, hanem ezt az olvasóra hagyja. A regény nyelvezete a fent vázolt szerkezeti sajátosságok miatt is élőbeszéd közeli, helyenként szlenges, másutt kimondottan durva, trágár, megint másutt inkább emelkedett, és ezek a komponensek nagyjából kiegyenlítik egymást, nem engedik elcsúszni a könyv nyelvét semmilyen irreális irányba. A mozaikszerű történetszilánkok közé a szerző néha beépít egy-egy levelet vagy sms-t, amelyek tovább lazítják a kötet egyébként sem túl feszes szerkezetét. Például Ecsedi egy alkalommal megismerkedik egy televíziós riporternővel, aki új műsorában korfestő szavakat gyűjt, és a vakondűző sms-ben hármasával küldi is lelkesen neki az ilyen „korfestő” szavakat: romkocsma, szappanopera, etnobiznisz, vitaminbomba, lopásgátló, hangpostás, élményfürdő, heteroszex, génbankár, biomatrac, tévészakács, dögszex.

Ecsedi Gyula személye, amint az a XXI. században voltaképpen el is várható, nem egyértelműen pozitív vagy negatív, hanem életszerű: értékrendje éppoly zavaros, mint a világnak, ami őt körülveszi. Tulajdonképpen nincs nagyobb ambíciója, nem akar mást, mint egzisztenciát teremteni, ezért elvállal szinte minden munkát, de fusizik is, amennyit tud. Gyakran fittyet hány a társadalmi szabályokra, néha azonban nagylelkű, máskor meg gerinctelen, olyan, aki simán elmenekül a felelősség elől vagy kihasznál másokat, miközben mások meg őt használják ki. Nincs ebben semmi rendkívüli, végül is ma ez a világrend, nem? Ecsedi Gyula sodródik a világban, nem aktív kovácsa a sorsának, sokkal inkább elszenvedője a történteknek, lassan ötvenéves lesz, addigra szeretne egy kilencedik emeleti újpalotai panellakást, ezekben a távlatokban éli meg a holnapot. Végül is a regény által elmesélt élet nem más, mint egy útkeresés története: a főhős elmegy, idegen lesz Párizsban, egy disszidens, de mire hazajön, az a Magyarország, amit gyerekfejjel ismert, már örökre elveszett, a jelennel pedig nem találja a kapcsolatot. Nem érti a szülei nemzedékét, de tulajdonképpen a sajátját sem. A kötet kulcsproblémája talán ez a félresikerült rendszerváltozás, amit Ecsedi nem él át, hiszen nincs is itthon, csak a végeredménnyel szembesül, és nem tud eligazodni a politikai, gazdasági, ideológiai, önérvényesítő tendenciák kusza dzsungelében, s hosszú évek sikertelen próbálkozásai után dönt végül úgy, hogy újra távozik.

Azt persze nem állíthatom, hogy az utóbbi évek legjobb kötetét tettem most le, mégis úgy gondolom, hogyha mérlegre tesszük a regény erényeit és hibáit, akkor ez a képzeletbeli mérleg az erények irányába billen el. A Jelenetek egy vakondűző életéből egy különleges, mégis igen olvasmányos könyv, ami gyakorlatilag bárki számára bizton ajánlható.

Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből
Magvető, 2013.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .