Cormoran Strike, a féllábú magánnyomozó visszatért, és ezúttal a könyvkiadás világában merült el, hogy megtalálja egy borzalmas gyilkosság tettesét.
A Lula Landry-ügy, vagyis az előző rész óta Strike-ot teljesen lefoglalja a munkája, egymást érik az irodájában a hűtlen házastársak. Anyagilag is rászorul a jól fizető megbízásokra, hogy visszafizethesse az adósságát és fizetésemelést adhasson Robinnak, de a szerelmi bánata elől is inkább a munkába menekül. Amikor azonban Leonora Quine felkéri, hogy keresse meg a férjét, annak ellenére kezd nyomozásba, hogy egyáltalán nem biztos benne, Leonora tud-e egyáltalán fizetni.
A szerző a Harry Potterhez hasonlóan ezt a sorozatot is hét részesre tervezi, és második rész alapján már jól látszanak azok a vonások, amelyek mentén a sorozat felépül majd. Egyrészt Strike-ot és Robint is egyre alaposabban megismerhetjük: Strike-nak a múltját, a barátait és a családját, valamint a nőkhöz való viszonyát érthetjük meg jobban, Robinnak pedig a családi életét Matthew-val. Sajnos egyik sem túl izgalmas, mert egyikükről sem derül ki semmi drámai. Strike-nak kialakul egy viszonya egy nővel, de nem is érdekli igazán, ahogy az olvasót sem, Robin harca Matthew-val pedig még ennél is unalmasabb, mert semmi drámai nincs abban, ahogy Robin lassan és higgadtan végül elfogadtatja a vőlegényével, hogy a munkája egyben a szenvedélye is.
Az is a sorozat jellemzőjének látszik, hogy Strike minden részben elmerül egy-egy szakterület sajátos belső világában: az első részben ez a divatszakma volt, a második részben pedig a könyvkiadás. A divatszakma ábrázolása az első részben izgalmas és életszerű volt, a könyvkiadás világát azonban Rowling elég érdekesen látja, vagy talán szándékosan parodizálta: a tulajdonos csak örökölte a kiadót és leginkább meztelen fiúkat szeret festeni, a szerkesztő iszákos, az ügynök erőszakos, az írók pedig el nem ismert, egoista zsenik mindahányan.
Az egyik ilyen el nem ismert zsenit a könyv egyharmadánál Strike holtan találja, és a történet az első részhez hasonlóan arról szól, ahogy régimódi nyomozóhoz méltón sorban felkeres és kihallgat mindenkit, aki értékes információkkal szolgálhat. A könyv legnagyobb hibája, hogy nagyrészt mászkálással telik, miközben a novemberi Londonban esik a hó, és ezt a tényt Rowling az egész könyvön keresztül, az összes lehetséges szinonimával ecseteli nekünk. Strike tehát ide-oda csúszkál a hóban a londoni utcákon, illetve metrózik, majd különböző éttermekben együtt eszik a többi szereplővel, amihez a szerző az éttermek belsőépítészeti leírását is mindig mellékeli – túl sok a felesleges, állandóan ismétlődő részlet.
Ami pedig a gyilkosságot illeti, az áldozatot mindenki annyira utálta, és mindenki annyi rosszat mond róla, hogy végül az olvasót sem izgatja különösebben, ki ölhette meg. Igaz, Strike is inkább a feleségét és a szellemi fogyatékos kislányát sajnálja, az ügy megoldásához viszont át kell rágnia magát az áldozat számtalan ismerősének szexuális, anyagi és egzisztenciális problémáján.
Rowling tehát ezúttal is hagyományos, régimódi krimit írt, az első részt varázslatossá tevő részletek azonban itt már unalmassá váltak, mert semmi újat nem mutatott ahhoz képest. A főszereplők ugyanazok és ugyanúgy viselkednek, a mellékszereplők karikatúrák, London se sokat változott és az éttermek se, ahogy a nyomozás menete is ugyanaz. Mi történik még öt részen keresztül ezután?
Robert Galbraith: A selyemhernyó (Cormoran Strike-sorozat, 2. rész)
Gabo Kiadó, 2015.