A tavalyi év egyik legnagyobb szenzációja volt, amikor Robert Galbraith könyvéről kiderült, hogy valójában J.K. Rowling írta. Igaz, addig is kevesen hitték el, hogy egy ilyen letisztult és élvezetes krimi egy elsőkönyves szerző műve lehetne…
Az alaptörténet viszonylag egyszerű: egy szupermodell kiesett az erkélyen és meghalt, ami óriási szenzáció volt Londonban. A rendőrség szerint a modell öngyilkos lett, három hónappal később az áldozat bátyja ennek ellenére felkéri Cormoran Strike magánnyomozót, a könyv főszereplőjét, hogy derítse ki, nem gyilkosság történt-e mégis. Strike pedig nekiindul és minden érintettel beszél, vizsgálódik és töpreng – teljesen hagyományos krimiről van tehát szó.
Amitől mégis különleges lesz a könyv, az egyrészt J.K. Rowling történetmesélési tehetsége, ahogy zajlik a cselekmény, és közben apránként egyre többet tudunk meg a szereplők múltjáról és Lula Landry haláláról. A másik varázslatos dolog a szereplők személyisége: mindannyian annyira valóságosak, hogy szinte kilépnek a könyv lapjairól. Strike például korábban katonai rendőr volt, de elvesztette a fél lábát Afganisztánban, most pedig régimódi magánnyomozó. Sajnos azonban a vállalkozása éppen csődbe menni készül, a magánélete is romokban, vagyis egyszerre sajnáljuk és együtt érzünk vele, de közben az egyenességével, kitartásával és okosságával fokozatosan kivívja a tiszteletünket is.
A történet elején átmeneti időre érkezik az irodájába egy új titkárnő, aki kezdettől fogva tapintatosan kezeli Strike nehézségeit. És mivel mindig is érdeklődött a magánnyomozás iránt, gyorsan felveszi a ritmust a nyomozásban is, és rengeteget segít a főnökének. A kapcsolatuk emberi oldala megható, a közös munkájuk pedig hatékony – ritka érdekes párost alkotnak!
Számtalan más szereplő is van még, akikkel Strike a nyomozás során találkozik. Az ő személyiségük nem ennyire árnyalt, de ettől még ők is érdekesek, főleg hogy a nyomozás mindenféle csavarral jár és az egész egyre bonyolultabb. Időnként nehéz is számon tartani, ki kicsoda, milyen viszonyban áll a többiekkel és ez miért fontos, de a történet végére aztán szépen letisztul minden.
Az is egy erénye a könyvnek, hogy fél Londont bejárhatjuk Strike-kal, miközben a szerző ötletesen hívja fel a figyelmünket az érdekességekre. A regény néha szinte romantikus, de nem abban az értelemben, ahogy a szerelmesek egymásra találnak, hanem ahogy együtt sétálunk a párunkkal egy gyönyörű városban.
J.K. Rowling pedig a legjobb formáját hozza, és nem csak a történet felépítésében, hanem ismét a régi például a humora, bár kifejezetten röhögni inkább csak a könyv elején lehet Strike-on és az új titkárnőn. Megmaradt a véleménye a szenzációhajhász bulvármédiáról is, Rita Vitrolnál minőségibb újságíróval ebben a könyvben sem fogunk találkozni. A főszereplő pedig egy nagy darab, szőrös, féllábú, de rendkívül okos fickó – beugranak, ugye a nagyra nőtt és szőrös, a félszemű, illetve a kisebb testi fogyatékosság ellenére éles eszű szereplők a korábbi regényeiből is?
A magyar fordítás nagyon jól sikerült – én már angolul is olvastam a könyvet, de Nagy Gergely munkája magyarul is kitűnően visszaadja Rowling stílusát és nyelvi gazdagságát. Az egyetlen furcsaság a címmel kapcsolatos: a könyv feléig egyáltalán nem tudni, hogy a Kakukk a címben vajon kire utal – Lulára egyébként, ez a halott szupermodell egyik beceneve, de csak egyszer nevezik így az egész könyvben.
Ez tehát egy tökéletesen jól megírt, élvezetes, ugyanakkor hagyományos krimi egy klassz magánnyomozóval és a klassz segítőjével a főszerepben. Felejtsük el az Átmeneti üresedést – J.K. Rowling most, a Kakukkszóval tért vissza igazán!
Robert Galbraith: Kakukkszó (Cormoran Strike-sorozat, 1. rész)
Gabo Kiadó, 2014.