George R. R. Martin egy szadista szemétláda. Zseniális szemétláda, persze – úgy csavarja az ujja köré az olvasóját, hogy az még hálás is érte, hogy kínozzák, és alig várja a folytatást. Egy adott történetszál folytatását, egy sors folytatását, a regényfolyam folytatását.
A Sárkányok tánca a Tűz és Jég dala-ciklus ötödik része. Hét részesre tervezi a mester a sorozatot – az eddigi tempóban haladva sajnos még jó pár évig kell tűkön ülni, hogy lezáródhasson kedvenc karaktereink története, kikerekedhessen a nagy kép, amiből így öt vaskos kötet után még mindig csak egy-egy kis részlet sejlik. Közben Martin egyre több szenvedésre és szívásra kárhoztatja a főhősöket, és a legváratlanabb pillanatokban öli meg lazán a köteteken át szívünkhöz nőtt, kulcsszereplőnek gondolt figurákat. Minden piszkos írói trükköt bevet, sosem gyengít a szorításon, sem a saját elmeszüleményeinek életén, sem az olvasókén. Aki olvasta már az előző részeket, annak ez ismerős lesz a Sárkányok táncában, aki viszont nem, annak hadd világítsam meg ezt részletesebben! Más regényben például, ha valakinek van valami különleges képessége (mondjuk jól vív, vagy jól mászik sziklát – hogy más, misztikusabb képességekről ne is beszéljünk, pedig akad ilyen, hiszen fantasy-ről van szó), akkor az majd valamikor meg fogja menteni, segíteni fog rajta, használni fogja majd, és ennek fontos szerepe lesz a cselekményben. Martinnál ez sokkal sötétebben működik. Aki jól vív, annak levágják a kardforgató kezét, és anélkül kell boldogulnia, aki jól mászik, az lezuhan és így tovább.
Mindenkinek csak rosszabb lesz a sora attól, amitől különleges, meghal, mielőtt ki tudná használni azt, amiben jó, de ha mégsem, akkor is sokkal nagyobb ára van mindennek. Mégis, azon kívül, hogy sosem lesz jobb semmi, csak egyre rosszabb, fordulatos, izgalmas sorsokat követhetünk végig. Egyrészt a nézőpontkarakterek sorsáról van szó, másrészt egy egész földrész, egy külső és belső ellenségtől fenyegetett elképzelt világ sorsa forog kockán. Martin pedig, ha nem is irodalmi bravúrral, de igen jól használt ponyvairodalmas és sorozatírós eszköztárral izgalmas, hangulatos, sok szempontból egyedi, de mindenképpen elképesztően addiktív betűtengert hozott létre a Tűz és Jég dalának öt kötetével. Amibe viszont nem érdemes a közepén (végén) belekezdeni: senkinek sem ajánlom csak a Sárkányok táncát elolvasásra. Viszont aki szereti a fantasyt, az semmiképp se hagyja ki, és kezdje el a Trónok harcával (amelynek azóta igen hatásos reklámot csinált a belőle készült sikeres tévésorozat is).
Aki viszont olvasta az eddigi részeket, az nem fog csalódni ebben sem. Az előző rész (Varjak lakomája) az első háromhoz képest csonkának tűnhetett: az eddig követett nézőpontkarakterek egy jó része kimaradt a kötetből. Ezeknek a kimaradt szereplőknek a szemszögét visszakapjuk a Sárkányok táncában, amely párhuzamosan játszódik a negyedik résszel. Igaz, egy-egy fejezet erejéig “vendégszerepelnek” az előző kötet hősei is – ez nagyon szimpatikus dolog, vannak szereplők, akik fájóan hiányoztak a Varjak lakomájából, ezt a megoldást ott is lehetett volna alkalmazni.
A fő szálak most a fagyos északra és a forró délre koncentrálják a történetet. Északon, a Falon Havas Jon az egyik központi figura, délen pedig a sárkánykirálynő, Daenerys bukdácsol a rabszolgatartó városállamok politikai akadálypályáján. Sokan kárhoztatják ezt a részt azért, mert “unalmasabb”, kevesebb a nagy horderejű fordulat, de én nem vettem észre, hogy lassabb lenne a cselekmény (és a minden történetszálon kiontott vér) folyása. Tény, hogy Tyrion, aki eddig borzasztó nagy hatású szereplő volt, most sokkal passzívabb, de én ezt nem tartom bajnak, alaposan megindokoltnak gondolom. Ő már gyakorlatilag halottnak tekinti magát, nem számít neki igazán semmi, éppen ezért ez a céltalan, az eddigi “pörgéséhez” képest passzív tengés-lengés nem törés a jellemében, hanem logikus folytatás.
Persze, hogy melyik szálból mit hoz ki G. R. R. Martin a következő részekben, az jó kérdés… Mert jó szokásához híven, szadista módon minden sztorit a legizgalmasabb fordulópontnál vág el. Hiába lapoz előre az ember, látja, hogy az adott szálról nincs már több fejezet a könyvben és a következő kötetre marad… Ami, reméljük, minél hamarabb megjelenik, de figyelembe véve, hogy 15 év kellett az első öt kötet megjelenéséhez, ezen belül is a Sárkányok táncára hat évet kellett várni, ez még biztosan éveket jelent. Addig ki kell bírni valahogy.
George R. R. Martin: Sárkányok tánca
Alexandra Kiadó, 2011