Végtelenül sajnálom, hogy a magyar politikai kultúrának nem része sem a tisztességes visszavonulás, sem a memoárok kiadása – a témáról bővebben Csizmadia Ervin cikkét ajánlom -, Demszky Gábor viszont mindkettőből jó példát mutat.
Igaz, a könyv első hatvan oldala még a felmenőiről szól és egyrészt unalmas, másrészt felesleges, egyáltalán nem látszik, hogy a későbbi személyiségét vagy politikáját befolyásolta volna, kik voltak például a dédszülei. A témáról ráadásul külön könyvet is írt már, úgyhogy ez a kötet pont ennyivel lehetett volna rövidebb.
Amit az ellenzéki éveiről ír, az már természetesen sokkal érdekesebb, átfogó ismertetése a szamizdatos tevékenységének, számtalan anekdotával színesítve. Ezután az is nagyon érdekes, ahogy a rendszerváltást látta, majd ahogy nem nyerték meg a választást, de ezt nem is tartotta bajnak, hiszen az SZDSZ nem is lett volna alkalmas a kormányzásra…
Engem egyébként ez érdekelt a legjobban, és tulajdonképpen a könyv középpontjában is ez áll, amit Demszky az elmúlt húsz év magyar politikai életéről gondol. Ilyen szempontból a könyv csodálatos forrás, a rendszerváltás kapcsán például aktuálpolitizál is: “Húsz évnek, öt választási ciklusnak kellett eltelnie, hogy a napnál világosabban kiderüljön, milyen súlyos történelmi következményei vannak annak, hogy nálunk a nép nem mozdult meg. Nálunk főképp az elitek birkóztak egymással, távol a mindennapi élet színtereitől.”
Aztán nem tudom, sírni vagy nevetni kell-e azon, ahogy a frissen megválasztott főpolgármester és csapata beletanult a munkájába. Vicces, hogy bírálja az Antall-kormányt, amiért ügyrendi kérdésekkel foglalkozott a törvények jobb előkészítése helyett – mintha ő jobban értette volna a saját posztján, mi is a valódi feladata. Hosszú fejezeteken át ecseteli a főpolgármesteri hivatalban uralkodó káoszt, amelyben a legkevésbé ő ismerte ki magát, és ahol csak a második ciklusra tanulták meg például azt, hogyan kell Budapest számára költségvetést készíteni…
Az SZDSZ mindenkori működéséről is árulkodó a kötet: “Ez a párt, amelynek mindenről legalább két véleménye van, de egyikkel sem ért egyet – mondogattuk önironikusan.” Ha szabad egy személyes élményt említenem, egyszer részt vettem egy oktatáspolitikai vitán, amelyen részt vett egy MSZP-s, egy Fideszes és két SZDSZ-es politikus, és heves vitát is folytatott – a két szadis, egymással… A könyv is pontosan ezt tükrözi: rendszeresen bírálja a pártja tagjait és működését, miközben az MSZP-ről szinte semmi rosszat nem ír, és a Fideszről is csak az Orbán-kormány Budapestet büntető politikája kapcsán, de itt is tartózkodva a személyeskedéstől. Szintén feltűnő, hogy Göncz Árpád, aki az egyetlen, hozzá mérhetően sikeres politikusa volt az SZDSZ-nek, egyszer fordul elő a könyvben, akkor is csak egy fényképen. Az pedig talán csak nekem tűnt fel, Demszkynek már természetes lehetett, hogy Molnár Lajos SZDSZ-es egészségügyi minisztert nyílt levélben bírálta azért, ahogy a kórházakról dönteni kívánt…
Tisztességesen kitér a kudarcaira is, bár a 4-es metróról nem ezek között ír (és a metró témája egyébként megért volna három oldalnál többet is). Az a lista viszont, amely a ténylegesen elkészült fejlesztésekről szól, összességében impozáns: Lágymányosi-híd, Hungária-körgyűrű, felújították a Bartók Béla-utat és a Nagykörutat, Combino villamos, csatornázás és így tovább. Húsz év persze rengeteg idő, és Demszky memoárja természetesen egyoldalú, de akkor is feltűnő, hogy régen épültek dolgok a városban, most meg éppen nem épül semmi.
Persze azért, hogy most éppen nem épül semmi, talán Demszky utolsó négy évének kudarcai is valóban okolhatóak – explicit nem mondja ki, de a könyv alapján nyilvánvalónak látszik, hogy jobban járt volna ő is, meg talán a város is, ha 2006-ban ötödször végül nem indul újra. Különösebb ambíciói ekkor már nem voltak, saját bevallása szerint is csak látni akarta elkészülni mindazt, amit addig elkezdtek. A budapesti MSZP viszont eddigre Hagyó Miklóst tudta fővárosi vezető politikusként felmutatni, akivel kapcsolatban Demszky saját kiégettségére is rávilágít, hogy rendszeresen levelezett a saját helyettesével. Levelekben hívta fel a figyelmét, hogy végezze el a munkáját, azt pedig négy ciklusnyi tapasztalat birtokában sem tudta elérni, hogy az MSZP belássa, Hagyó nem alkalmas a posztjára, ahogy arról sem szerzett tudomást, amikor törvénytelenség, lopás történt.
Egyvalamit hiányolok csak, amivel politikusok ritkán fukarkodnak ennyire: hogy leírja a saját sikerességének a titkát. Még 1994-ben kapott kommunikációs tanácsokat, de akkor is csak megbeszélések, tárgyalások lefolytatásához. A csapatát dicséri néha, de ez sem elegendő magyarázat arra, miért választották újra még négyszer. A liberális elvek meggyőző képviselete miatt? Mert személyesen neki is köszönhető, hogy folyamatosan épült, szépült a város? Mert a többi párt nem állított versenyképes ellenjelöltet? Nyilván vannak tippjei az olvasónak, de a saját véleményét ezzel kapcsolatban sajnos nem ismerhetjük meg a könyvből.
Az ex-főpolgármester személye engem kevésbé érdekelt, például ahogy csajozott vagy lovagolt – feltűnő volt viszont a műveltsége és a kulturáltsága. A filozófiai ismeretei, a politikai nézeteinek az alapossága, hogy évtizedes szociológiai munka áll a háta mögött – vagy például az az egyszerű tény, hogy operakedvelő, illetve Mozart-zongoraversenyeket hallgatott az autóban. Nem pedig Videoton-meccsekre járt, ugye, de ezt talán felesleges is említeni.
A könyv tehát nagyszerű forrás a rendszerváltás utáni magyar politikai élet megértéséhez, nagyszerű forrás Demszky Gábor politikai pályafutásának megértéséhez, egyben nagyszerű olvasmány – méltó lezárása az eddigi pályafutásának.
Demszky Gábor: Elveszett szabadság – láthatatlan történeteim
Noran Libro Kiadó, 2012.