Tóth Krisztina: Akvárium

Tóth Krisztina: AkváriumTóth Krisztina eddigi életműve szerteágazó: eleinte elsősorban versesköteteivel és műfordításaival, valamint ezzel párhuzamosan képzőművészeti munkásságával hívta fel magára a figyelmet, de egyre nyilvánvalóbbá vált rövidprózai tehetsége is. Sőt a Vonalkód és még hangsúlyosabban a Pixel című kötete kapcsán már többen megpendítették, hogy Tóth Krisztina közeledik a regény, mint műfaj felé. Nekik lett igazuk: 2013-ban megjelent a szerző első regénye, az Akvárium.

Már rögtön az első mondatból kiviláglik Tóth Krisztina novellai tehetsége, és bár a lendületes kezdés után gyorsan behúzza a féket a szerző, a könyv egészén végigvonul ez a váratlan gyorsításokkal és lassításokkal operáló narráció, valamint a képekből, panelekből, epizódokból építkező történetmesélés, ami arra vall, hogy Tóth Krisztina még mindig csak félúton van valahol a regény és a rövidpróza között. Erre vonatkozóan találunk még egy árulkodó jelet: míg a történet 1956-ig egységes mederben, lassan hömpölyög előre, utána szinte őrült, kaotikus, követhetetlen ugrásokkal halad tovább, mintha az író erre a rövidebb terjedelemre lenne hitelesítve.

A regény egész atmoszférája félhomályos, fojtogató, depressziós és dekadens lenne, ha a szerző történetmesélése nem lenne annyira távolságtartó és dokumentarista, valamint nem szőné át a szöveget valamilyen összekacsintós iróniaféle, ami néha nyílt humorrá fokozódik, sőt olyannyira nyit a komikum felé, hogy egyes részeket nem bírtam ki nevetés nélkül, pedig a könyv máskülönben egyáltalán nem vicces. A könyv szereplői kilátástalan sorsú, mély nyomorban tengődő emberek, akikben még az sincs meg, hogy tegyenek valamit sorsuk jobbra fordulása érdekében, hogy küzdjenek, hogy kudarc esetén is legalább harcban maradjanak alul, és a tragikus sors révén avanzsáljanak hőssé. Erről azonban szó sincs, ezek az emberek csak sodródnak, csak túl akarnak élni, nincsenek céljaik, ambícióik, egész létük döbbenetesen dehumanizált, már-már animális.

A regény központi karaktere Vera, és a kötet első részében az ő biológiai anyjával, a cigány Klárimamával ismerkedhetünk meg, aki nemcsak a munkára alkalmatlan teljesen, de az emberi együttélés legalapvetőbb normái is kívül esnek világán. Ebben a részben Klárimama vigyáz unokájára, az óvodás, később kisiskolás Vicára, Vera kislányára. Itt még nem sejtjük a regény valódi tétjét, csak látjuk az unottan tengődő kislányt, a lopós, kukázó, munkakerülő, semmittevő nagyit, aki még iskolába is lusta elküldeni a gyereket, élvezzük a kettejük bizarr párosából adódó humoros jeleneteket, és szinte fuldoklunk a fénytelen, rendetlen, koszos pincelakás áporodott, megkockáztatom: büdös levegőjében. Ez az alagsori „idill” azonban nem tart soká, ugyanis a 45. oldalon váratlanul harminc évet ugrunk vissza az időben, egészen az ötvenes évek elejére.

Itt, ezen a ponton kezdődik a regény tulajdonképpeni fősodra, amikor az anyjától elveszik és állami gondozásba helyezik a kis Verát, akit végül egy rettenetesen szegény zsidó család vesz magához. Edit néni, Jóska bácsi és a néni értelmi fogyatékos húga, a „félhülye” Edu egy főzelékszagtól és macskavizelettől bűzlő, málló vakolatú, belsőudvaros, körgangos angyalföldi házban található félszoba-konyhában tengetik nyomorúságos életüket. Itt több új szereplő is belekerül a történetbe, akik Verához vagy az őt nevelő Weiningerékhez kapcsolódnak. Ebben a részben különösen eseménytelenné válik az amúgy sem túlzottan pergő cselekményű regény, amit talán csak az fed el úgy-ahogy, hogy a határozottan élvezetes nyelvezet még a történet hiánya ellenére is olvasmányossá varázsolja a könyvet. Jó példa erre, hogy hosszú oldalak telnek el egy kitört lábú játékbaba megreparálásával, amihez képest valóságos kalandtúra az, amikor Jóska bácsi egy gazdag vevője otthonában megismerkedik egy akváriummal és kitör belőle az akvarista szenvedély. A regény első fele, Vera gyerekkora tulajdonképpen nem más, mint az anyagi és érzelmi szegénység érzékletes és helyenként sokkoló leírása, ami azt sugallja, hogy a lehangoló élethelyzet, a nyomor, a kilátástalanság, a sodródás, a beletörődés, a semmit jobbá tenni nem tudás és nem is akarás determinálja az elkövetkezendő nemzedékek sorsát is (amint azt megfigyelhetjük az egy generációval később cseperedő Vica esetében).

A szereplőkkel az írónő soha nem bánik kesztyűs kézzel: a boldogságra legkisebb esélye sem nyílik egyiküknek sem életük során, ez alól talán csak a növényi szinten vegetáló, animális butaságot sugárzó Edu a kivétel, aki sem a terhességének, sem a rajta elvégzett illegális abortusznak nem ébred tudatára soha, aki nagyjából elégedett a sorsával, és akinek, miután egyedül marad és visszaszokik a dohányzásra, még adódik néhány boldog éve.

Meglepő módon a regény második fele sokkal eseménydúsabb, mint az első. Kapásból itt van Vera férje, a maszek Lali, aki ugyanolyan tahó proli, mint a többiek, viszont ambícióból lényegesen több van neki, ezáltal mindig történik körülötte valami: a lámpaernyő-biznisz, a velencei lángossütő bódé, vagy a párttitkárral közösen party-ba vágott sógornő. Lali emellett folyamatosan cikizi, leszólja, kigúnyolja és veri a feleségét, aki emiatt angol órákat kezd el venni, mert azt tervezi, hogy kiköltözik Amerikába gyerekkori szerelméhez, Piroska Tónihoz, de persze ebből sem lesz semmi, mint ahogy ebben a regényben szinte semmiből.

Nem rossz könyv mindent összevetve az Akvárium, de nem is tökéletes: a történetben integráló erő, már persze a szegénységet és a kilátástalanságot leszámítva nincsen, nincs egyértelműen felrajzolható íve a cselekménynek, sőt gyakran cselekmény sincs. A szöveg töredezett, zárványokkal teli kisebb részekre oszlik, amelyek egy motívum köré szerveződnek és rendszerint csattanóval zárulnak. Vagyis olyan novellákat olvashatunk, melyeket a közös szereplők tartanak csak össze, de a regény terében valójában tagolatlanul, ömlesztve jelennek meg. A könyvnek, ha van célja, a szociológiai determinizmusban jelölhető meg, ennek a mondandónak a tételmondatát az utolsó oldalon a zokogó Vera szájába adja a szerző, aki Klárimama büdös, félhomályos, rendetlen lakásában azt kérdezi a kislányától, Vicától, hogy „neked is minek kellett megszületni?”

Tóth Krisztina: Akvárium
Magvető Könyvkiadó, 2013.

1 comment for “Tóth Krisztina: Akvárium

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .