Ilyen, amikor egy kritikus rajongóvá válik: Csáki Judit nagyjából mindent nagyszerűnek tart, amit Alföldi igazgatóként csinált. A rajongás egyébként tökéletesen elfogadható attitűd – ha nem tévesztjük össze a kritikuséval, ráadásul Alföldi Nemzeti Színháza az objektív kritikát is elbírta volna.
A könyvben a szerző összefoglalja a színház öt évének egyes évadait, interjúkat készített színészekkel és más színházi szakemberekkel, írt egy-egy fejezetet a meztelenségről és a másságról, mindezt közben Alföldi maga is kommentálja, majd a könyvet részletes adatbázis zárja.
Az Alföldi-féle Nemzeti Színházat mint eszményt a könyv minden elfogultsága ellenére alaposan és érthetően leírja. A klasszikus és az új magyar darabok színpadra állítása, a fiatal, középkorú és idős színészek közötti harmónia megteremtése, Alföldi rendezői stílusa, a közönség- és közösségépítés – vagyis a színházi szakmai része jó a könyvnek.
Alapvető probléma viszont, hogy bár mások is megszólalnak benne, valójában senki sem reflektál a szerző véleményére, senki sem vitatkozik vele vagy helyezi azt kontextusba. Nyilván nem is lett volna könnyű a szerzőnek olyanokat megszólaltatni, akik érdemben vitatkoznak vele a saját könyvében – pont ezért baj, hogy ő maga ennyire kritikátlan – a Népszabadság egyesen Alföldi harcostársának nevezi. Maga Alföldi pedig, bár szorgalmasan kommentálja a könyv összes fejezetét, természetesen szintén nem száll vitába a rajongójával. A hozzászólásai ettől függetlenül érdekesek, megmutatják az érzelmeit, álláspontját például a színészek kirúgásáról az első és a második évad végén, a viszonyát a pályázatában tett ígéreteihez, mindkettő korrekt egyébként. Az is érdekes, hogy igazgatóként Alföldi Mészáros Piroska tanácsaira figyelt leginkább, hogy László Zsolt és Stohl András voltak a legfontosabb színészei, végül pedig hogy magánemberként mennyire magányos volt.
A szerző sok-sok színésszel is készített interjút, ezek sajnos elég suták, elsősorban mert mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Az első néhány alkalommal még érdekes volt, ahogy a színészek is visszaigazolják Alföldi elképzeléseit a színházról, valamint a reakciójukat a politikai támadásokra, a sokadik alkalommal azonban ez már fárasztó, ennyi kitűnő színésztől érdekesebbeket is lehetett volna kérdezni igazán. Stohl András az egyetlen, akinek az emberi oldaláról legalább egy kicsivel többet tudunk meg – nagyon érdekes egyébként, mert nem éppen pozitív, amit elmond magáról. De neki is reflektálatlan marad a kábítószerekhez való viszonya, és az a tény, hogy balesetet okozott és emiatt börtönbe került. Alföldi sem nyilatkozik erről semmit, pedig érdekes lett volna, mit gondol arról, amikor az igazgató kedvenc színésze börtönbe kerül, és ezért az igazgatónak kell beugrania helyette az előadásra…
Van egy-egy fejezet a meztelenségről és a másságról is. Az, hogy Alföldi meleg, ebben a könyvben sincs explicit módon kimondva, viszont hosszasan el van magyarázva, hogy mind a meztelenség, mind a másság ábrázolása a művészi kifejezésnek egy teljesen megszokott eszköze. De ha ennyire nincs benne semmi különös, miért kell két fejezetben is hosszasan megindokolni? Bátorság abban lett volna, ha érdemi választ kapunk arra a kérdésre, hogy a szexuális orientációja miért befolyásolja Alföldit ennyire rendezőként is.
Egyszeri olvasóként tehát azt gondolom, többet is ki lehetett volna hozni a témából, de a rajongók így is maximálisan elégedettek lesznek a könyvvel. Tény, hogy Alföldi Róbert figyelemre méltó színházat csinált az elmúlt öt év alatt, és az is nagyon jó, hogy ennek könyvben is nyoma marad – általában azonban mégis hitelesebb, ha a kritikus nem válik időközben a témája rajongójává is egyben.
Csáki Judit: Alföldi színháza
Libri Kiadó, 2013.