A bevezető fejezetben van egy jelenet, amelyben három-három ellen játszottak, és Dávid Kornél egy csapatban volt Jordannel. Érezzük ezt át: egy csapatban Michael Jordannel, aki éppen összeveszett a másik hármasban játszó Toni Kukoc-csal.
Erős kezdés, és a könyv első negyven oldala tényleg arról szól, amiről az egésznek kellene: az NBA-ről. Ahogy Dávid Kornél látta és megélte, ahogy helyt állt az amerikai bajnokságban, és ezzel ő lett a valaha volt legsikeresebb magyar kosárlabda-játékos. A bevezetés után azonban elölről kezdődik a történet a gyerekkorral, amikor a kis Kornél még focista szeretett volna lenni, de nem volt elég tehetséges, ezért tizenévesen kosárlabdázni kezdett, sőt profi kosaras lett. A könyvből ugyanakkor nem derül ki, hogy Dávid Kornél mivel és mennyivel volt jobb a többi magyar játékosnál. Magasabb volt? Erősebb? Többet edzett? Kis szerencsével más is ki tudna kerülni Magyarországról az NBA-be?
Az amerikai bajnokságban aztán három szezon erejéig nagyon szépen helyt állt, majd visszatért Európába, és ezekről az éveiről is részletesen ír. Ezek kevésbé érdekesek, főleg mert túl sok lexikális adatot közöl, például komplett csapatnévsorokat – értem, hogy neki fontos, de amúgy kit érdekel a tíz évvel ezelőtti litván bajnokcsapat névsora? Ráadásul a különben szórakoztató történeteket is mindig megszakítja azzal, hogy közli az érintettek rövid életrajzát, pedig egyetlen piálós, bulizós, csajozós sztori sem lett még jobb attól, hogy az érintettek amúgy harmadik helyezettek voltak az Euroligában. Valamint a könyv csak úgy roskadozik a meccseredmények közlésének terhe alatt, a nyelvezete pedig az ezerszer elhasznált panelektől fárasztó, a kosarakat Dávid például dobta, szórta, hozta, szerezte… Miközben az megvolt, hogy Jordan minden edzésre vadonatúj cipőket vett fel, és amit elhasznált, azt dedikálta és elrakta, Dávidék nem is nyúlhattak hozzá?
Tanulságos viszont, amit a kosárlabda magyar helyzetéről ír: nem voltak és ma sincsenek jól menedzselve sem a csapatok, sem a játékosok. Bár a könyvben a saját felelősségét általában elkeni: ha a Bulls elvárása volt a játékos biztosítása, amíg a válogatottban játszott, annak idején miért hagyta, hogy a személyes igényének tüntessék fel? Egy egyesületi elnöknek pedig az első számú feladata a pénzszerzés, ezért kár panaszkodni… De az biztos, hogy neki már sikerült egyszer kitörni innen, és bármilyen munkát végez, bármilyen munkakört tölt be, a célokat és az arányokat egy ideig valószínűleg mindenki másnál jobban látja majd.
Egy önéletrajz értékét az adja meg, hogy a szerző mennyire tud reflektálni, tanulságokat levonni a vele történtekből. Dávid Kornél az információkat megadja ehhez, de az elemzést az olvasónak magának kell elvégeznie. Én azt a tanulságot vontam le, hogy ő egy példakép: egy magyar válogatott, aki együtt edzett Michael Jordannel és több mint száz meccsen játszott az NBA-ben. Ezután Európában is sikeres pályafutása volt és még a pénzzel is tudott bánni: kevés ilyen sikeres sportolónk van, kosaras meg pláne, becsüljük meg őt!
Dávid Kornél: Az egyetlen magyar NBA-játékos
Ulpius-ház Kiadó, 2014.