Jeanne Duprau: Szikraváros (City of Ember)

Jeanne Duprau: Szikraváros (City of Ember)Manapság minden sikerkönyvnek tinédzserek a hősei, akár vámpírosak (Twilight), akár varázslósak (Harry Potter), akár posztapokaliptikusak, mint a Szikraváros. Lehet ám, hogy ez eddig is így volt, végül is a Tüskevár meg a Két kicsi hód főszereplői is tinik, csak valahogy ez eddig nem tűnt fel. Pedig nyilván ez lehet a megoldás, hiszen végül is ezért nevezik az ilyesmit „ifjúsági irodalomnak”. Hát, a Szikraváros teljes mértékig ifjúsági is – csak éppen egy hangyányit sem irodalom.

Az egyetlen, ami jó ebben a könyvben, az az izgalmas helyzet, amibe az első fejezet után csöppenünk. Tudósok beszélgetnek egy kísérletről, ami több száz évig fog tartani. Egy föld alatti városról van szó, aminek a lakóit a kijelölt idő letelte után majd egy bizonyos Utasítás fogja újra a felszínre vezetni. Csakhogy az utasítás a nemzedékek során elveszik, a városlakók már nem tudnak a felszínről és a városon kívüli világról semmit, a felhalmozott készletek fogyatkoznak, a csodálatos generátor, ami mindenki számára rejtélyes módon termel áramot a folyóból egyre jobban akadozik. Közeleg a végítélet – de akkor két gyerek, egy gyorslábú lány meg egy hirtelen haragú fiú hogy hogy nem, megtalálja az Utasítást, illetve annak maradványait…

Eddig jól hangzik, nem? Persze tudjuk, hogy mi meg hogy lesz a vége, ezt „a gyerek a megváltó”-sablont kívülről fújjuk, de attól még lehet belőle egy jó kis történetecske. Csakhogy ahhoz az kellett volna, hogy egy író kezébe kerüljön az anyag. Ezt pedig egy lelkes, az iskolában jól fogalmazó középiskolás írhatta. (Nem, Jeanne DuPrau 1944-ben született.) Mindenesetre az biztos, hogy fogalma sem volt arról, mitől lesz jó, vagy legalább igényes egy könyv. Vagy egy párbeszéd. Vagy egy karakter. Annyit csinált, hogy elég korlátozott szókinccsel és fantáziával megírt egy történetet – igaz, egy közepesen jó történetet. Ettől pedig olyan a könyv, mintha fűrészporből készült vacsorát rágcsálnánk.

Nulla lelemény, nulla szellemesség. A legfájóbb, hogy humora sincs. Egy eminens tanuló fogalmazványa, amit gyöngybetűkkel írtak, és a tanár biztos ötöst adott rá – de minek ezt könyvben kiadni? Igénytelen, száraz betűhalmazra, pénzt és időt is fölösleges áldozni.

Pedig nagy siker, film is készült belőle. Mondjuk annak lehet, hogy jobb – állítólag egész jó látványvilágot rittyentettek köré, a sztori meg, mondom, nem is lenne rossz. Szóval megfilmesítve még akár nézhető is lehet. De olvasmánynak, pláne egy fiatalnak, akivel meg kéne szerettetnie az olvasást, egyáltalán nem ajánlanám.

1 comment for “Jeanne Duprau: Szikraváros (City of Ember)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..