Stefan Spjut: Stallo

Stefan Spjut: StalloAz 1973-ban született szerző irodalomkritikusként és kulturális szerkesztőként dolgozott, majd 2008-ban jelent meg első regénye, a Fiskarens garn (Halászok meséje). A Stallo a második kötete, magyar nyelven azonban az első.

1977-ben Gustav Myrén, a neves természetfotós légi felvételt készít Lappföldön, Észak-Svédországban. A fotón egy medve szeli át a tájat, a hátán azonban egy nehezen értelmezhető, szürke folt látszik. A kinagyított képen olybá tűnik, mintha a medve bundájába egy emberforma lény kapaszkodna. A fényképész egyre inkább hinni kezd a trollok, a korábban mesebelinek titulált lények létezésében… A fotó készítésének idején egy kisfiúnak nyoma vész a dalarnai erdőség mélyén. Az édesanya azt állítja, hogy a négyéves fiút egy óriás ragadta el. A rendőrség nem hisz neki és az anyát gyanúsítja a gyerek megölésével, de miután a holtest nem kerül elő, ejtik a vádat. A fiúnak azonban örökre nyoma vész.

Később Susso Myrén, az unoka, a kétezres évek derekán szintén a megszállottjává válik a trollok létezésének, és létrehoz egy weboldalt, amely olyan állatokkal foglalkozik, amelyeket a közvélemény ugyan mitikusnak tart, de amelyek élőhelyén – valamilyen Isten háta mögötti zugban – a lakosság meg van győződve azok létezéséről. 2004 telén egy idős hölgy azzal keresi meg, hogy egy különös, sárga szemű, öregember arcú törpe ólálkodik a kertjében. Susso a helyszínre siet és kamerát szerel fel a kertben, amely meg is örökíti a furcsa lényt, ami nagyon hasonlít arra, ami Gustav Myrén 1977-ben készült fényképén látszik. Ez a videofelvétel lesz az egyetlen támpont, amikor néhány nappal később, az öreg hölgy négy éves unokájának, Mattiasnak is nyoma veszik.

Itt indul a két szálon futó cselekmény. Az egyik szálon Susso és családja (akik már egyre kevésbé kételkednek a trollok létezésében) izgalmas nyomozásba kezdenek, bebarangolják Svédország legészakibb megyéjét, majd az egyre-másra felbukkanó nyomokat követve egész Svédországot, hogy megtudják, mi az a stallo-népség, és hogy mi lett az eltűnt gyerekek sorsa. A másik szálon a trollok természetével, életével ismerkedhetünk meg, illetve azokkal a különös, fél-állati létben tengődő emberekkel, akik a trollokat tartják és rejtegetik. A két szál néha találkozik, majd újra kettéágazik, hogy később újra összefonódjon.

Spjut könyvének legnagyobb érdeme, hogy ezeket a titokzatos lényeket nem tartja természetfeletti, mitikus ködben, hanem bűzlő, éhező, hús-vér realitásként állítja őket elénk, akik akkor is a természet szerves részei, ha a társadalom nem tud róluk vagy nem hisz bennük. A Stallo mitológiája ilyenformán egy evilági, sivár, naturalizált természetmitológia, amely a modern ember számára is könnyedén hozzáférhető. Spujt a trollok létezésének érvényességi körét zseniálisan hozzá át a szimbolikus-kulturális területről a biológiai realitásba. A szemtanúk azonban, akik tudják, hogy léteznek trollok, mert látták őket, azzal szembesülnek, hogy a többségi társadalom egyszerűen nem hisz nekik, és azt feltételezi róluk, hogy hazudnak, tévednek, drogot fogyasztottak vagy egész egyszerűen elmebetegek.

A Stallo végig izgalmas olvasmány, az író nagyszerűen tartja fönn a feszültséget és a borzongást, de úgy, hogy közben soha nem hajtja túl: tesz bele horrorisztikus elemeket, de nem hagyja, hogy ezek uralják a történet egészét. A regény hangulata borongós, északi, de depressziósnak nem nevezném. Spujt nagyon izgalmasan kontúrozza az elmesélt történetet azzal a világgal, amely körülveszi: hogyan lesz az északi ember zárkózottsága, a svédek kommunikációs deficitje a stallo-népség legjobb rejteke. A könyv szorongós hangulatát erősíti a környezet, amelyben mindez megtörténik: a végeláthatatlan, hatalmas, néma erdőségek, Svédország sarkkörön túli részének brutális telei: a mínusz negyven fokos hidegek, a méteres hófalak az utak mentén, a hosszú éjszakák és rövid nappalok, amikor másfél hónapig egyáltalán nem jön fel a nap (bár a közhiedelemmel ellentétben nincs teljesen sötét, csak olyan szürke félhomály, mint nálunk pirkadatkor vagy alkonyatkor).

A regényben rengeteg kulturális motívum is megjelenik: szó esik Lars Levi Laestadiusról, a nagy, XIX. századi, svéd-lapp, puritán-evangélikus hitújítóról; John Bauerről, a XX. század elején élt svéd meseillusztrátorról, sőt Selma Lagerlöfről is, akit a Nils Holgersson csodálatos utazása kapcsán valószínűleg mindenki ismer.

A Stallo tehát fordulatos, izgalmas, borzongató, lendületes, letehetetlen olvasmány, amelyben a természeti képek éppen olyan fontosak, mint a kulturális utalások vagy a sorok mögött megbúvó észrevételek jóról és rosszról, ahogy együtt léteznek, ahogy nem lehet semmi egyértelműen fekete vagy fehér.

Stefan Spjut: Stallo
Libri Kiadó, 2015.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..