Vajon mikor jön el az az idő, hogy az olimpiákat a genetikailag módosított „új” emberek nyerik sorban és a „régieknek” esélyük sem lesz? Hogy az átlagos, természetes génekkel rendelkezők lemaradnak a versenyben a jobb állásokért, hogy másodlagos, haszontalan állampolgárok lesznek, hiszen mindenre sokkal alkalmasabbak az „új emberek”? A Frolix-8 küldöttében ez már a valóság, a mindennapok része.
Az Újak és a Szokatlanok uralkodnak, a Régiek a kiemelkedés legkisebb reménye nélkül élik mindennapjaikat – nyilvánvalóan ez a legtökéletesebb berendezkedés, hiszen szuperképességű aggyal vagy a jövőt látó prekogként biztosan jobban lehet a társadalmat irányítani, mint a régi módszerrel. Vagy mégsem? Lehet, hogy a normál aggyal teljesen átláthatatlan neurologika nettó őrültség, a mások agyában turkáló elnök pedig nem más, mint egy önző, kisstílű diktátor?
Nick Appleton átlagos Régi, de a véletlenek sorozata úgy hozza, hogy szembekerül az államhatalommal, és konkrét, személyes ellentét alakul ki közte, mint kisember, és a legmagasabb tisztséget viselő, gondolatolvasó elnök között. Mivel nő is van az ügyben (ráadásul mindkét vetélkedő félnek van felesége), plusz épp kirobbanóban van egy lázadás, ami természetesen véres elfojtási kísérletet von maga után, bőven elég izgalmas és változatos cselekményt kapunk, még egy Philip K. Dick regényhez képest is.
És akkor még nem beszéltünk az író védjegyévé vált apró, kifacsart finomságokról. Például minden sarkon vannak drogbárok, ahol mindenféle durva tablettákat meg bogyókat kaphat az ember, de az alkohol tiltott, rosszhírű és veszélyes gyümölccsé válik. Vagy mintegy mellékesen, de megtalálják valahol Isten(?) tetemét(?) a galaxis egy eldugott zugában, és hogy egy másik nagy hatalmú idegen lény érkezik a Földre, ráadásul a forradalom szellemi atyjának és vezetőjének kíséretében…
Tipikus Philip K. Dick regényről van szó tehát. Mozgalmas cselekmény az elképesztő, hihetetlen alapfelállás és háttér előtt, amiben mégis mindig valami szörnyen ismerősre csodálkozhatunk rá. Nagyszerűen kitalált és megírt karakterek pergő, teljesen életszerű, sőt földhözragadt párbeszédei vonzzák be az olvasót – az egyszerű motivációkkal mozgatott, mégis összetett szereplőkkel nem lehet nem azonosulni.
Az erényei ellenére viszont, aki olvasott már PKD-t, az csalódottan fogja letenni a könyvet: egyértelműen nem ez a drogokkal és mentális problémákkal küzdő zseni főműve. Nem csak az a baj, hogy a regény végén több kérdőjelet kapunk, mint amivel az elején szembesültünk, a fő szálat ugyanis (ami jelen esetben egy szerelmi szál) lezárja, az meg sosem baj, ha a fantáziánk is kap teret, hogy magunk fejezhessük be a megalkotott világ történetét. De az egész egy – igaz, hatalmas rutinnal – összecsapott dolognak tűnik. Sem a történet, sem a világ múltja és jövője nincs elég alaposan kidolgozva – nem mintha nem lenne nagyon sok érdekes, apró részlet, de ezek között ellentmondások vannak, egyszerűen nincs olyan félelmetesen alapos koncepcióval összefogva, mint Dick jobb regényeiben.
Hiányérzet marad az olvasóban – igaz, ebben az is szerepet játszhat, hogy meglehetősen rövid. A 200 oldal pillanatok alatt elolvastatja magát, elkap PKD fantáziájának lendülete – de aztán hipp-hopp végetér, és hagy egy kis értetlenkedést, meg keserű utóízt maga után.
Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte
Agave Kiadó, 2012