Bodor Ádám: Verhovina madarai

Bodor Ádám: Verhovina madaraiIsmét egy könyv a végekről, a mindenkori civilizáció perifériájáról, a haladás margójáról, ahol nem épül már semmi. Ami van, az is csak pusztul; ahová nem törtek és már nem is fognak betörni soha modern korunk egyre újabb és újabb csodái, ahol nem hogy internet nincs, de tévé is alig van. Bodor számtalan néven nevezte már ezt az elképzelt földet (Dobrin, Bognadski Dolina), most éppen Verhovinának hívja, a kérdés csupán az, hogy hányszor írja még újra ezt a témát, és hogy sokadszorra kit érdekel még mindez.

A kötet címe Verhovina madarai, nem is lehetne más, hiszen Verhovinán nincsenek madarak, valaha voltak, de ismeretlenek egy napon leverték a környéken az összes fészket. Amit nem értek el, annak tűzoltófecskendővel estek neki, ebből aztán a madarak is rájöttek, hogy az ő idejük letelt, és ezután röptükben is szélesen elkerülték ezt az elátkozott földet, amelyből árad a sötét fenyegetés. Maradtak itt emberek páran, bár ahogy haladunk előre a könyvben, úgy lesznek ők is egyre kevesebben. Verhovina központi településére, Jablonska Poljanára már-már vonat sem jár: a menetrendet régebben eltörölték, aki utazni akar innen, az napfelkelte előtt kiül a lepusztult állomásra, aztán vár (mondjuk más dolga aligha van).

A regény története nem egységes, tulajdonképpen nincs is története. Vannak benne különböző történetkezdemények, afféle csírák, de szárba ezek soha nem szökkennek, némelyik csak egy fejezetben van részletezve (ilyen a drótkötéllel felakasztott Duhovnik gátmester és felesége, Delfina tragédiája), s vannak olyanok is, melyek több alkalommal előkerülnek ugyan, de bővebben kibontva, végigvezetve ezek sincsenek. Például áldozócsütörtök reggelén hét iskolás lányt kiküldenek a Paltin mezejére virágot szedni. Itt vihar csap le rájuk, bemenekülnek az erdei kápolnába, amit ezután villámcsapás ér, s mind a hét gyermek szörnyethal. Később két kislány Nika Karanika gondozónő egy-egy könnycseppje hatására feltámad, de a rákövetkező éjszakán a betegházban egy ismeretlen velük is végez. Ezért az Augustin házaspár ugyan megbűnhődik, de hogy valójában ki volt a tettes, az soha nem derül ki. Ilyen és ehhez hasonló történetelemekből, mozaikszerűen épül föl a regény, amelynek a célja végül nem más, minthogy bemutassa azt a világot, amelyben játszódik: Verhovinát.

Verhovina, mint színhelyválasztás azért különös, mert a valóságban is létezik. Persze nem kétséges, hogy Sinstra körzetet (Bodor egyik előző regényének helyszínét) is jó közelítéssel el lehetett helyezni a térképen, mégpedig Ukrajna és Románia határvidékére a Kárpátokba, de mint Verhovinát, annyira pontosan azért nem. Verhovina Ukrajna Kárpátaljai területén, az Északkeleti Kárpátokban található tájegység, mely a történelmi Magyarország Máramaros és Bereg megyéjének határán terül el. Érdekes kérdés, hogy a regény misztikus, fantasztikus, anti-utópisztikus helyszínét miért pont ide helyezi el a szerző.

Rengeteg szereplő tűnik fel a regényben, ezek döntő többsége csak egy-egy villanásnyi időre, amikor személyes sorsuk, életútjuk egy pillanatra keresztezi az Istentől elhagyatott Verhovinát, némelyiküknek még név sem jut, ilyen például a lóarcú vagabundus, aki csak felbukkan a környéken, néhány napig mindenfelé látják lábnyomait, aztán olyan hirtelen tűnik el, ahogyan megérkezett. De azok a karakterek, akik Jablonska Poljanán élnek sem túl részletesen kidolgozottak, csak afféle skiccek: nevük van, meg foglalkozásuk, meg persze végzetük, amiről lehet tudni, hogy előbb vagy utóbb, de biztosan beteljesedik rajtuk. Még a főszereplő Anatol Krokodus brigadérosról sem derül ki túlontúl sok minden, szinte csak annyi, hogy ő irányítja a települést (valószínűleg csak félhivatalosan), ő felügyeli a vizeket, és hogy kedvenc olvasmánya Eronim Mox szakácskönyve, melyben nem csak receptek vannak, hanem ebben van megírva Verhovina története, sőt történetének vége is. A regény javarészt egyes szám első személyben van elbeszélve, ilyenkor Adam az elbeszélő, aki a brigadéros jobb keze, majd annak halála után az utódja. Vannak azonban olyan fejezetek is, ilyen rögtön a második is, amelynek nincs ilyen azonosítható elbeszélője, ezekben Adamról is egyes szám harmadik személyben esik csak szó.

A fejezetek nem időrendben követik egymást, az időnek nincs is túl sok értelme a Verhovina madarai esetében, hiszen a könyvnek nincs hagyományos értelemben véve cselekménye, sőt maga a színhely is mindenféle időn kívül áll. Az egyik fejezetben még jár ide vonat, a következőben már a síneket is felszedték, azután ismét ott a vasút. Aki azonban meghal, az többé már nem tér vissza, vagyis csak a vég az, ami végérvényes Verhovinán. Erre a semmiképpen sem egységes szerkezetre utal a regény alcíme is: Változatok végnapokra. Verhovina nem csak az időn kívül terül el, hanem minden valószínűségen, realitáson is túl, itt a természetfeletti annyira természetesnek tűnik, hogy az már túlzás, voltaképpen semminek nincs a könyvben természetes lefolyása, amiben én személy szerint az írói fantázia túlburjánzását láttam.

Bodor regényei lényegében egy füzérre felfűzhetőek: valamennyi az elszigetelt határvidéken, a periférián játszódik, zord hegyek között, a kín, a kiszolgáltatottság, a megaláztatottság, a remény nélküliség végváraiban. A Verhovina madarai nagyszerűen illeszkedik ebbe a sorba, hátulütője azonban ugyanez: már az elején lehet tudni, hogy mi lesz a vége, azaz semmi. És az is kétségtelennek tűnik, hogy Bodor hasonló tárgyban írt kötetei közül messze a Sinistra körzet a legerősebb. Bár ez a könyv sem rossz, ha ez lenne az első, talán még zseniálisnak is lehetne mondani, így azonban egy kicsit kevésnek tűnik, csak a határtalan üresség marad utána.

Bodor Ádám: Verhovina madarai
Magvető Kiadó, 2011.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..