Gion Nándor: Ez a nap a miénk

Gion Nándor Latroknak is játszott című tetralógiájának harmadik darabja a második világháború szenttamási eseményeit tárja elénk. Az 1941 és ’45 közötti mozgalmas időszakban a történelem átveszi a főszerepet, és már nem csak háttérkulisszát szolgáltat az egyre inkább családregénnyé terebélyesedő történetnek. Aki ugyanis a történelem útvesztőjében rossz felé fordul egy elágazásnál, vagy nem elég ügyesen lavíroz a mocsaras talajon, az könnyen a süllyesztőben találhatja magát.

Gion Nándor (1941 – 2002) vajdasági magyar író, újságíró, tanár és az újvidéki magyar rádió főszerkesztője volt, aki 1994-től haláláig Magyarországon, Budapesten élt. A ’60-as években neoavantgárd kísérletekkel kezdte pályáját, de az évtized végére már megtalálta saját hangját: eleven, fordulatos elbeszéléseket kezdett írni, melyek legtöbbször a szülőföldjén, Szenttamáson és környékén játszódnak és jellemző rájuk a képtelen és természetes elemek keverésével létrehozott úgynevezett „dúsított realizmus”. Írásművészetének csúcspontja, legemlékezetesebb alkotása az 1973-as Virágos katona és annak közvetlen folytatása az 1976-os Rózsaméz, melyek már ugyanebben az évben megjelentek egy kötetben is Latroknak is játszott címmel. Az író később 1997-ben és 2002-ben tovább írta, tetralógiává bővítette a ciklust. Az 1997-ben íródott Ez a nap a miénk tehát ennek a regényfolyamnak a harmadik kötete.

Ahogy a ciklus korábbi két darabjában már megszokhattuk, most is pontosan informál bennünket a szerző, hogy hol és mikor járunk. A történet 1941 húsvétvasárnap reggelén kezdődik, amikor is a magyar csapatok megérkeznek Szenttamás alá és a település magyar lakosai összesereglenek üdvözlésükre. A szerb fegyveresek addigra elmentek, a szerb polgári lakosság pedig meghúzza magát, tulajdonképpen megpróbálnak láthatatlanná válni: érzik, hogy nem az ő napjuk virradt fel aznap. Ellenben a magyarokkal, akik még nagyszombaton is lapultak, most viszont önfeledten ünnepelnek, s azt mondogatják egymásnak, hogy „Ez a nap a miénk!” A honvéd tüzérek a miheztartás végett még beleágyúznak a szerb ortodox templomba, majd elvonulnak Újvidék felé. Miután távoznak Rojtos Gallai István, akiről kiderül, hogy rövidesen nagyapa lesz, és aki roppant érzékkel, mindig tű élesen látja a helyzetet, megkérdezi a gyorsan szerveződő magyar közigazgatás egyik vezetőjét, Aradi Józsefet, hogy vajon meddig maradnak a magyar csapatok, s a válaszra, hogy ezer évig, kissé megnyugszik, mondván, ha elmennek, akkor itt nagy baj lesz. Az idő, mint rendesen, őt igazolja.

A történetet ismét, ahogyan az a Virágos katona esetében is volt, Rojtos Gallai István egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerhetjük meg.  A magyar hatalom félhivatalos személlyé, mezőőrré nevezi ki: lóháton, fegyverrel járja a határt, és még fizetést is kap ezért, aminek nagyon örül, hiszen (aki az előző két kötetet olvasta, az tudja), hogy a kétkezi munkát nem sokra tartja. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy valószínűleg ez a könyv nem működik abban az esetben, ha valaki nem olvasta az előzményeit, persze ezt én, aki mindkettőt olvastam, nem igazán tudom megítélni. Mindenesetre onnan tudhatunk olyan dolgokat, amik itt nincsenek leírva, hogy a szereplők milyen személyfejlődési utat jártak be, hiszen fiatal koruk óta ismerjük őket: az álmodozó citerás és hamiskártyás Gallai Istvánt, feleségét a sváb származású és gyakorlatias Krebs Rézit, és a mindig a zavarosban halászó, mondjuk ki nyíltan, hogy bűnöző életmódot folytató Török Ádámot, aki akármilyen féle is, mégiscsak az elbeszélő legjobb barátja. Ezekből a könyvekből tudhatjuk, hogy Gallai nem szeret dolgozni, s hogy nem veti meg a nőket, ahogyan a nők sem őt, s tulajdonképpen éppen ezért azon sem lepődünk meg, hogy egy verőfényes és meleg májusi napon István becsúsztatja a kezét a szépséges bunyevác fiatalasszony, Szkenderovics Paulina virágos ruhája alá, melyet Rézi varrt; tudván, hogy a tanyasi asszonyok ilyen jó időben már nem hordanak alsóneműt… Ezt a kis titkukat nemcsak Rézi és Paulina férje, Imris Tamás tudja, de Szenttamáson és környékén gyakorlatilag mindenki. Lesz is ebből egy kis konfliktus a regény vége felé, amikor egy alkalommal, már újra szerb uralom idején, Imris Tamás részegen a nyílt utcán kezdi el gyalázni Rojtos Gallait, amin Rézi bedühödik, leugrik a szekérről és úgy megveri Imris Tamást, hogy végül két férfinak kell lefogni, de aki olvasta a Virágos katonát az tudja, hogy Rézi gyerekkorában a Zöld utcai fiúktól tanult verekedni…

És lehetne még hosszasan sorolni a számtalan vidám, kacagtató, szomorú, vészjósló, hihetetlen vagy éppen nagyon is valószerű történetet: mert a regényfolyam többi részéhez hasonlóan ennek a könyvnek is a legnagyobb erőssége a rengeteg apró sztori, amit Gion Nándor egységes narratívába foglalva előad, és amitől végül ez a könyv is letehetetlenné válik. Az író, bár kései művéről van szó, nem felejtkezik meg a védjegyévé vált „dúsított realizmusról” sem: ide sorolható az a történet, amikor Török Ádám tanyáján a cigány lókupecet, Karába Jani ebéd közben egy gömbvillám égeti meg, vagy amikor éjszaka Török Ádám és Gallai István együtt őrködnek fegyverrel a mocsár melletti búzaföldön, mert valami fenyegető előérzetük van. És igen, ne lepődjünk meg nagyon, de Török Ádám tanyasi gazdává változott, igaz vagyonát a magyar csapatok bevonulásakor szerb gazdák megsarcolásával, komplett nyájak elhajtásával és ló tolvajlással alapozta meg. Ezért aztán elég borongósan tekint a jövőbe, amikor a csillagok állása és a történelem folyása olyas fordulatot vesz, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a nap mégsem fog ezer évig tartani.

A regény ideje az 1941 és ’44 közötti időszak, amiből következik, hogy a szenttamási események is a világpolitikai történések hatásai alatt állnak. Megint többször is újra pozícionálódik a problémamentesnek éppen sosem nevezhető magyar-szerb-német viszony. ’41-ben még a magyarok vannak helyzetben, de fokozatosan egyre inkább a németek kerülnek előtérbe, ami a német megszállás idején tetőzik, ez pedig már előrevetíti a szerbek közelgő és ugyancsak nyugtalanító visszatértét. Tudunk a titkos szerb partizán és szabotázs akciókról, a helyi zsidók kiközösítéséről majd deportálásáról, ahogyan a humánus embermentésről is. Vannak a községben kommunisták, nyilasok, sőt nácik is, miközben a többség csak kapkodja a fejét, amikor a történelem átvonul felettük. A szerb-orosz bevonulással megint fordul a kocka: a németeket táborokba zárják, a partizánok pedig a magyar lakosság körében kezdenek vérengzésbe. Rojtos Gallai István, mint egykori hatósági ember, számít rá, hogy egyszer majd érte is el fognak jönni…

Gion Nándor realista, de semmiképpen sem földhözragadt prózája pontosan ábrázolja e zűrzavaros időkben is szereplőinek életét, sorsuknak alakulását, a helytállásokat és megalkuvásokat meghatározó folyamatokat. Olyan történéseket mer feldolgozni, amelyek mindmáig hatnak a Vajdaságban, de amiket évtizedeken át mély hallgatás övezett és nem csak az irodalomban. Az Ez a nap a miénk egy személyes gyökerekből is táplálkozó családregény, amely bár elmarad minőségében a ciklus első két kötetétől, de még így is erős írás. Azok számára pedig egyenesen kötelező, akik a Virágos katonát és a Rózsamézet is olvasták és szerették.

Gion Nándor: Ez a nap a miénk
Magvető, 2020.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .