Karl Ove Knausgård: Álmok – Harcom 5.

„Mindent, azt tudtam. Csak azt nem tudtam, hogy a minden milyen kevés.” – olvastam egyszer, jó néhány évvel ezelőtt Esterházynál a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokban. Na ez jutott eszembe a norvég kultszerző legendás hírű regényfolyamának ötödik kötetének vége felé, ahol a szerző éppen arról ír, hogy tulajdonképpen minden össze jött, amit akart és mégsem boldog. Talán ez is lehetne a Bergenben eltöltött fiatal felnőttkor esszenciája.

Karl Ove Knausgård 1968-ban született Oslóban. Harminc éves volt, amikor első regénye megjelent, és mindössze kétkötetes, alkotói válságban szenvedő szerzőnek mondhatta magát, amikor 2009-ben nekilátott, hogy papírra vesse saját életet. A 2011-ig terjedő röpke három év alatt írta és jelentette meg a Harcom hat kötetét, amit Norvégiában többen olvastak el, mint előtte bármit. Társadalmi esemény volt minden egyes rész megjelenése, a közönség pont úgy várta az újabb és újabb részeket, mint a televíziós sorozatok esetében. Az első kötet (Halál) a Kristiansand közelében eltöltött kamaszkor története, melynek középpontjában az apa jóval később bekövetkezett halála áll. A második rész (Szerelem) az író második feleségéről, Lindáról szól, ebben kapcsolatukról, közös életükről és a gyermeknevelésről vall a tőle megszokott, kendőzetlen őszinteséggel. A Játék, a ciklus harmadik darabja a Tromøya szigetén az apai terror árnyékában eltöltött, nem éppen felhőtlen gyermekkor krónikája, míg a negyedik kötet (Élet) az író utolsó gimnáziumi évéről és az azt követő egy évről tudósít, amikor is Karl Ove segédtanítói állást vállal egy észak-norvégiai halászfaluban, s nem mellesleg megteszi első írói szárnypróbálgatásait.

A sorozat kötetei gyors egymás után követték egymást, de azért különbségek nagyon is érzéklehetőek közöttük, mert míg a ciklus első kötetének megírásához nyolc hónapra volt szüksége Knausgårdnak, addig az Álmokkal mindössze nyolc hét alatt végzett, ami egyébként a szöveg minőségén is érződik. Ezúttal kisebb szerepet kapnak az esszészerű betétek és szövegtörzsbe zárványszerűen beékelődő múltbéli történetek. Az Álmok pontosan ott kezdődik ahol az Élet véget ér és pontosan ott végződik, ahol a Szerelem kezdődik, s szinte lineárisan veszi végig az írónak azt a 14 évét (1988-tól 2002-ig), amit Bergenben töltött, s amiről ő maga így ír a könyv legelső oldalán: „Rettenetes egy időszak volt”.

Az Álmok valóban Knausgård álmairól szól: író akar lenni, tehetségesnek, sőt mindenkinél jobbnak érzi magát, s ezzel párhuzamosan (életkori sajátság) szerelmet, barátnőt szeretne, de mindkét célját saját tökéletlensége: szorongásai, félelmei rombolják le. Az íróakadémián, ahova még egy Håfjordban írt szövege alapján válogatták be és ahol ő a legfiatalabb hallgató, sorozatos kudarcok érik, olyannyira, hogy végül már saját magában is komolyan kételkedni kezd, felmerül benne a kérdés, hogy egyáltalán tehetséges-e. De az íróakadémián kívül sem alakulnak jól a dolgok: testvérén, Yngvén kívül nem ismer senkit Bergenben, nincsenek saját barátai, ezért jobbára Yngve nyakán lóg, csak hogy ne legyen egyedül, itt viszont képtelen kitörni az „Yngve flúgos öccse” szerepből, aki ha józan, akkor befelé forduló és hallgatag, viszont ha részeg, akkor gátlástalan. Így azután botrány botrányt követ, elég csúnya dolgok történnek, és úgy tűnik, a helyzet egyre romlik…

A Harcom sorozat első négy kötetében felépített elbeszélőt: önmagát, Knausgård itt darabokra szedi. Amikor elkezdjük olvasni ezt a regényciklust, akkor onnan indulunk, hogy ez egy világhírű író világhírű műve, az Álmokból derül csak ki, hogy ez az életpálya nem egyenes vonalban haladt a múltból a jelen, az ismeretlenségből a siker felé, hanem rengeteg kitérő, buktató tarkította, számtalan kudarc szegélyezte ezt az utat, méghozzá általában a szerző saját hibájából. Megalázzák az íróakadémián, az egyetemen megismert barátai egymás után hagyják le a publikálásban, míg ő csak szenved, írni akar, de nem megy és témája sincs: három hónap, két oldal: elég gyatra mérleg. Az íróakadémia egy éve után a Bergeni Egyetemre iratkozik be, irodalomelméletet hallgat, már ha épp bejár, s nem írni akar, vagy – ami még rosszabb – iszik, amire rendszerint rámegy a másnapja is. A félév elején felveszi a diákhitelt, amit a félév fele alatt rendre elver, azután jön a napról-napra élés, meg a kölcsönkéregetés: semmi perspektíva. Közben mégis rátalál a szerelem egy Gunvor nevű lány személyében, akivel négy évet tölt együtt, de közben nem boldog, pedig minden adott lenne hozzá, de mégsem. Aztán jönnek az író részéről a részeg megcsalások, majd másnaptól a szűnni nem akaró, őrjöngő bűntudat, meg a rettegés, hogy nehogy kiderüljön. Az alapszak elvégezése után abbahagyja az egyetemet és munkát vállal egy mentális betegeket ápoló bergeni otthonban, mivel egyre biztosabb abban, hogy író sosem lesz, de pénzre mégiscsak szüksége van. Azután megtalálja az „igazi, nagybetűs szerelem”, találkozik Tonje-val, aki később az első felesége lesz, majd elkezdi az egyetemen a művészettörténet középszakot, hogy később, mint házas embernek rendes állása lehessen, ha már író nem lehet, mert tehetségtelen. De Knausgård nem tud kilépni saját bőréből ugyanazokat a hibákat követi el újra és újra, mígnem ez a kapcsolat is tönkremegy és ő felszáll az utolsó oldalon arra a vonatra, amely Oslóba megy, majd onnan átszállással Stockholmba tart…

De a Tonje-val töltött időszakban történik még valami fontos: Karl Ove egyszer csak elkapja a fonalat és megír egy regényt, ami végre megjelenik 1998-ban. Ez a Ki a világból (Ute av verden), ami egy csapásra ismerté teszi a nevét, ugyanis megkapja érte a Norvég Kritikusok Irodalmi Díját, amelynek történetében egyedülálló, hogy elsőkötetes szerzőt díjazzanak vele. És most érkezünk ahhoz a bizonyos „mindenhez”, amiről Rubens is beszél Esterházy Péter darabjában, és amiről nem tudjuk, hogy az milyen kevés is valójában. Az Álmok végén döbben rá Knausgård, hogy tulajdonképpen minden sikerült abból, amit akkor akart, amikor Bergenbe jött: író lett, ami mindig is lenni akart, vagyis azzal foglalkozhatott, amit szeretett; oda ment, ahova és amikor csak akart; megtalálta a szerelmet is, egy gyönyörű nő lett a felesége, akit ő szeret és aki őt viszont szereti, de ennek ellenére mégis kedvetlen, boldogtalan és látványosan utálja magát. Valószínűleg ez a csapdahelyzet érvényes minden ember álmára, mindig csak addig érdekes és kívánatos valami, amíg el nem érjük, utána pedig unalmassá válik.

Karl Ove Knausgård Harcom című regényfolyamának ötödik kötete, tehát egy olyan fejlődéstörténet, ami a ciklus esetében már megszokott kíméletlen őszinteséggel mesél a fiatalkori álmok meghaladásáról, és arról a helyzetről, hogy nem találjuk a helyünket a világban és ez mindig szorongást, dühöt, frusztrációt és félelmet szül. Az olvasó pedig maga dönthet a befogadás módjáról: olvashatja metairodalmi játékokkal önmagára utaló autofikcióként, önéletírásként, de brutálisan őszinte szépirodalmi produktumként is; és várhatja a ciklus hatodik, utolsó kötetének 2021-ben esedékes magyar nyelvű megjelenését.

Karl Ove Knausgård: Álmok – Harcom 5.
Magvető, 2020.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .