Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában

Fojtogató atmoszférájú, sötét tónusú, súlyosan depresszív hangulatú kisregény a svéd írónő második kötete, mely egy háromtagú, a teljes széthullás felé száguldó család krónikája.  A szerző nem mellesleg Karl Ove Knausgård exfelesége, a Harcom ciklus második kötetének Lindája, aki azt állítja, hogy ugyan gyermekkorában minden megtörtént vele, ami Ellennel, a főszereplővel itt, írása mégsem tekinthető önéletrajznak.

Linda Boström Knausgård 1972-ben született Stockholmban, alkotói pályáját költőként kezdte. Első regénye a 2013-as Helioskatastrofen volt, amellyel elnyerte a svéd író- és költőnő, Mare Kandre emlékére alapított díjat. Második regényét, a 2016-os Isten hozott Amerikában címűt (Välkommen til Amerika) a legrangosabb svéd irodalmi díjra, az August-díjra jelölték. 2019-ben pedig már napvilágot látott a harmadik regénye Oktoberbarn címmel, melyben a saját bipoláris zavarára kapott elektrosokk kezelések történetét meséli el. Nyilván világszerte sokkal többen csapnak le írásaira a Knausgård név miatt (valószínűleg ezért tartotta meg férjezett nevét válása után is), de regényeivel bizonyította, hogy saját jogon is meg tud jelenni az irodalmi színtéren, nem csak mint Karl Ove Knausgård exe.

De nézzük, hogy mit is kínál nekünk az Isten hozott Amerikában! A történet főszereplője és egyes szám első személyű mesélője egy súlyos traumatizált 11 éves lány, Ellen, aki azzal a meglepő kijelentéssel nyit, hogy ő ölte meg az apját. Aztán persze árnyalja a képet, hogy valójában imádságban Istent kérte arra, hogy ölje meg az apját, Isten pedig meghallgatta kérését, vagyis Ellen voltaképpen saját magát és Istent tartja bűnösnek az apa halálát illetően. A lány úgy látja, hogy a kimondott szavainak rettentő ereje van, s az egyetlen számára adekvát módon reagál az esetre: megnémul és nem hajlandó környezetével többé sem szóban, sem írásban kommunikálni. A jelenség egyébként valóban létezik s a neve mutizmus (pszichogén hallgatás) és gyakran jár együtt vele szorongás, alvászavar és depresszió, melyekben Ellen is szenved. Nem megy sehova, nem csinál semmit, egész álló nap a szobájában gubbaszt és saját gondolatai, emlékei börtönében őrlődik.

De nemcsak a mesélő Ellen problémás, ha nem a többiek is: tehetséges zenész bátyja beszögeli az ajtaját és műanyag flakonokba pisil, csak hogy minél kevesebbszer kelljen kijönnie. Anyjuk pedig a ragyogó szépségű és tehetségű színésznő úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és végzi a dolgát: reggelit készít, próbákra jár, otthonában színészpalántákat korrepetál, este fellépni megy, éjjelre pedig hazahozza fiatal szeretőit. Eközben pedig makacsul szereti gyerekeit és konokul ismételgeti, hogy ők mindig is a fény családja voltak, s hiszi, hogy azok lesznek ismét, miközben már csak belőle árad a fény, s minden mást elborít a sötétség. Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy ebben a diszfunkcionális családban mindenki zakkant, miközben a háttérben hosszúra nyúlik a múltból előólálkodó apa félelmetes árnya.

A történetmesélés nem lineáris, sokat ugrál térben és időben. Amit hallunk ez nem más, mint Ellen folyamatos belső monológja, az ő tudatában zajló narráció. Miközben a múltat építi fel számunka töredékekből egy csonka egésszé, arra is rávilágít, hogy ez a kislány valójában mennyire zavart, hiszen folyamatosan összekeverednek benne az emlékek, az álmok és a valóság képei. Egy szépnek mondható kisgyerekkor sejlik fel egy gyönyörű és sikeres színésznő anyával és egy kimondottan tevékeny, mérnök apával, aki horgászni, evezni, természetben barangolni viszi a gyerekeket és anyát. Apa alakja azonban idővel egyre sötétebbé válik, egyre furcsábban viselkedik, elhatalmasodik rajta a mániás depresszió, a bipoláris zavar és inni kezd. A család szétszakad, de apa gyakran megjelenik az ő lakhelyükön: rájuk töri az ajtót, felmászik az ereszcsatornán, ők a szomszédba menekülnek. Apa pedig bántja, szidalmazza anyát, azt a személyt, aki a legtöbbet jelenti Ellen számára. És Ellen azt szeretné, hogy legyen ennek végre vége, és ezért kéri azt Istentől, hogy apa halljon meg. S bár apa halával tulajdonképpen mindenkinek jobb lesz az élete, de mint látjuk, már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. Ellen pedig képtelen elhordozni a bűntudatot és tulajdon hallgatásából von áthatolhatatlan falat maga köré. Bent azonban rettenetesen szenved, a depresszió teljesen elhatalmasodik rajta: miközben minden vágya, hogy anya szeresse őt, ő maga képtelen kimutatni, hogy mennyire szereti anyát. Ezt a különös viszonyrendszert mutatja be a könyv: anya útját Ellenhez és a lány útját anyához, a bátyjához, önmagához és a világhoz.

A történetet egy 11 éves kiskamasz lány meséli el, hangja azonban jóval öregebb, egy felnőtt nyelvét beszéli, aki túlságosan bölcs, aki túlságosan jól látja az összefüggéseket, szinte felülről nézi önmagát és tulajdon tehetetlenségét, miközben a sötétség, a hallgatás és a magány teljesen körülveszi és elborítja. Nyelvezete minden dísztől mentes, szikár, tömör, szinte száraz. Az író jórészt tőmondatokban fogalmaz, ami a regény amúgy is nyomott, levegőtlen hangulatát szinte az elviselhetetlenségig fokozza. Jóllehet a mindössze 134 oldalas könyvecske vége felé a kiútnak valami halvány előérzete mutatkozik, a megoldásig sajnos már nem jutunk el, s így a katarzis is elmarad.

Az Isten hozott Amerikában egy erős hangú írónő önéletrajzi elemekből megírt regénye a gyermekkori traumákról és azok feldolgozásáról vagy éppen feldolgozhatatlanságáról és általában egy szörnyű betegségről, a depresszióról. Önmagában a megírása hatalmas lelkierőről tanúskodik, de ez a befogadás oldaláról is elmondható: Linda Boström Knausgård regénye nem egy könnyed nyáresti olvasmány: nehéz befektetés nélkül szeretni, de tanulságai miatt még így is nyugodt szívvel ajánlható.

Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában
Jaffa Kiadó, 2020.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .