Gion Nándor: Virágos Katona

Gion Nándor: Virágos katonaA legendás regény egy bácskai faluba, Szenttamásra kalauzol el, s úgy rajzolja meg a település 20. század elei portréját, hogy több mágikus realista elem felhasználásával el is emeli a történetet a realista próza horizontjáról.

Gion Nándor (1941 – 2002) vajdasági magyar író, újságíró, tanár és az újvidéki magyar rádió főszerkesztője volt, aki 1994-től haláláig Magyarországon, Budapesten élt. A ’60-as években neoavantgárd kísérletekkel kezdte pályáját, de az évtized végére már meg is találta saját hangját: eleven, fordulatos elbeszéléseket kezdett írni, melyek a legtöbbször a szülőföldjén, Szenttamáson és környékén játszódnak és jellemző rájuk a képtelen és természetes elemek keverésével létrehozott „dúsított realizmus”. Írásművészetének ezt a jellemvonását szokás mágikus realizmusnak nevezni, ami alapján Gion a „magyar Márquez” címkét is megkapta, de megijedni persze nem kell: Szenttamás azért még nem Macondo, s így a csoda annyira azért még nem hétköznapi, mint a Száz év magányban. Művei tizenkét nyelven jelentek meg és több mint ötven hangjáték is készült belőlük.

Az első alkalommal 1973-ban megjelent Virágos katona egy csapásra ismertté tette az író nevét. Ha nagyon leegyszerűsítjük a történetet, két gyerek barátságával ismerkedhetünk meg, majd később becsatlakozik hozzájuk egy német molnárlány is. Lassan, vidékiesen folyna el az idő a megszabott medrében, mert Szenttamáson minden állandó, ám beköszönt az első világháború, s onnantól kezdve már semmi sem ugyanolyan.

A regény első fejezete 1898-ban indul, amikor Stefan Krebs szegény sváb molnár feleségével és két kislányával Feketicsről Szenttamásra érkezik egy Prodanov nevű szerb férfi szekerén, akinek a malmában fog dolgozni. Az egész fejezetben ennek a Krebsnek a próbálkozásaival ismerkedhetünk meg, hiszen egyetlen cél lebeg a szeme előtt, meg akar gazdagodni. Itt még nem sejthetjük az elbeszélés valódi célját és módját sem, hiszen végig egyes szám harmadik személyben szövődik a történet, mígnem a fejezet legvégén azt olvashatjuk, hogy „Rézi később nevetve mesélte ezt nekem”, innentől ugyanis már Gallai István válik egyes szám első személyű elbeszélővé. Rojtos Gallai István nem dolgozik, sőt megveti az általa csak „béresnek” titulált parasztokat, az ő szülei, testvérei is a földből élnek, ő azonban hétvégenként házi bálokban citerázva keresi a kenyerét. Hétköznap korán kel, s pirkadatkor már a Krivaja túlsó partján lévő Kálvária dombon csücsül, onnan nézi a munkába igyekvő falusiakat.

A kálvária egyik stációján egy olyan kép látható, amelyen egy homokszín ruhát viselő katona, akinek mellkasát egy nagy sárga szirmú virág díszíti, szöges korbáccsal üti a Megváltót, ő a címbéli virágos katona. István minden nap hosszasan bámulja a képet, érzi, hogy valami nem stimmel vele, de képtelen rájönni, hogy mi az. Látja, hogy a virágos katona nem oda való, hogy kilóg a tömegből, hogy emiatt is van a virággal megbélyegezve, de nem érti, hogy mi a különbség a többiek és a katona között. Aztán egy nap rájön, hogy a képen mindenki szenved: Jézus, az őt leköpő farizeus, Cirénei Simon, aki cipeli a keresztet, és a háttérben a bámész tömeg is. Mindenki szenved és boldogtalan, a virágos katona azonban boldog, mintha ott sem lenne, derűs és kívülálló. Innentől kezdve Gallai István a virágos katona boldogságának titkát kutatja, próbál olyan arcot vágni, mint amaz, de sehogy sem sikerül neki. Később, amikor barátságot köt Török Ádámmal, már ketten vallatják a virágos katona titkát, de az így is rejtve marad. Ádám tanácsára István még a kopasz, fogatlan kártyajóst, Szentigazt is megkérdezi, aki azt mondja Istvánról, hogy „ritka szerencsés ember”, de a virágos katonával kapcsolatban ő sem tud felvilágosítást adni. Talán sosem derülne ki a titok, ha nem látnák egy nap az ütődött falusi kanászt, Gilikét, akinek, amikor az ujjaival játszik, ugyanaz a boldogság árasztja el az arcát, mint a virágos katonáét…

Miközben bonyolódik a történet, a szerző a világháború előtti Szenttamásnak is alapos és részletes leírását adja: számtalan folklorisztikus elem, társadalom- és falukrónika, a sűrű bácskai élet rajza teszi valóságossá az elmondottakat. Igen alaposan be van ágyazva, kontextusba van helyezve ez az alapvetően mégiscsak különös történet. Gion Nándornál alaposabban senki sem mutatta be a századfordulós Bácskát, nem beszélt őszintébben senki magyarokról, szerbekről, németekről, senki sem hozakodott elő olyan magától eredő természetességgel a nemzetiségi kérdéssel, mint éppen ő. Pontos képet szolgáltat a falu nemzetiségi jellemzőiről, topográfiai és életmódbeli sajátosságairól, mégpedig nem forrásmunkák alapján, történelmi távlatból, hanem testközelből; ennek ellenére a Virágos Katonát lehetetlen szociográfiai ihletettségű regénynek gondolni.

Mágikus elemekkel átszőtt realista próza – ezt nyújtja az olvasónak Gion Nándor remekműve, amely egy valószínűtlen történetet mesél el egy nagyon is valóságos, bár mára már rég letűnt környezetben. Pontos és tűéles, ajánlom mindenkinek, aki szereti az időtlen, minőségi szépirodalmat.

Gion Nándor: Virágos Katona
Magvető Kiadó, 2018.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..