Hazai Attila: Szilvia szüzessége

A szerző életművének második kötete 1995 után most második alkalommal jelent meg, ezúttal a Megvető Kiadó gondozásában. A 28 elbeszélésben a lehető leghétköznapibb szituációk, élethelyzetek csúsznak át abszurdba és groteszkbe, nem ritkán megütközést keltő történések során. Hazai Attila munkássága saját idejében, az 1991 és 2000 közötti évtizedben is viták kereszttüzében állt, és számomra úgy tűnik, hogy az időközben eltelt két évtized sem hozta közelebb az írásokat a befogadóhoz…

Hazai Attila 1967-ben született Budapesten, az ELTE-BTK angol szakán végzett; író, műfordító volt. Első könyve a Feri: Cukor Kékség című kisregény 1992-ben jelent meg, ezt követte 1995-ben a Szilvia szüzessége, majd az életmű talán tetőpontjának tekinthető, de szintén roppant vitatott megítélésű regény a Budapesti skizó 1997-ben. 2000-ben kijött még egy novelláskötete a Szex a nappaliban; és egy regénye is A világ legjobb regénye címmel (ez utóbbit Soros Feri álnéven jelentette meg). Utána 12 év hallgatás következett 2012-ben bekövetkezett öngyilkosságáig. Vagyis a teljes életmű még életében: 5 könyv, 4 fordítás, 3 színdarab és 2 forgatókönyv. Ehhez csatlakozott még egy posztumusz kötet 2015-ben Berta Ádám szerkesztésében, ami a számítógépén talált, ki nem adott elbeszéléseit tartalmazza A maximalista címmel.

A Szilvia szüzessége az író 1991 és 1994 közötti novellaterméséből válogat, az írások egy része már korábban is megjelent különböző lapokban és antológiákban. Ahhoz képest azonban, hogy elviekben válogatott elbeszéléseket tartalmaz, a kötet egésze erősen hullámzó minőségű, a benne található novellák értéke borzasztóan egyenetlen. Vannak benne egészen jó írások is (pl.: Párduc a városban, Szilvia szüzessége), de töltelékszövegnek is rosszul-kevés darabok (pl.: A méh, a kutya és a két elefánt, Az elszaladt délután), vagy legfeljebb ötletnek, novellacsírának, kezdeménynek tekinthető vázlatok is (pl.: Karcsiék az Ibolyában, Gondolatolvasás). Sőt, megkockázatom, hogy ezek e gyengébb írások vannak elsöprő többségben: nekem miközben Hazait olvastam a homlokom folyamatosan gyöngyözött…

Mindezt pedig egy olyan „írásművészetben” képzeljük el, amely határozottan funkcionális, nem akar elkápráztatni, gyönyörködtetni: az szöveg egyetlen céljának azt tartja, hogy történetek meséljen el. És ha ezek a történetek gyengék, vagy nincsenek, vagy egyenesen anti-történetek, akkor az olvasó joggal érezheti úgy, hogy becsapták és az olvasásra fordított időt gyakorlatilag elfecsérelte. Szerény véleményem szerint találóbb cím lenne az Ali Baba és a negyven rabló mintájára a Szilvia és a 28 időrabló. Az elbeszélés módja ugyanis a lehető legegyszerűbb mondatok egymás után pakolása: iskolásan primitív, pongyola és slendrián konyhanyelv, amelyben a szintaktikai egységek rendszerint alany, állítmány, tárgy rendszerben épülnek fel, mindenfajta költői képet, metaforát, hasonlatot nélkülözve. „Rezső örökölt egymillió-kétszázezer forintot a nagyanyja után, és úgy döntött, vesz egy nagyobb lakást. Délután négy óra volt, az Országos Széchenyi Könyvtárban ült az olvasókkal szemben. Madarakról szóló képeskönyvet nézegetett.” (A vétel, 39. oldal). Egy oldallal később ugyanebben a novellában olvashatjuk az alábbi mélyenszántó párbeszédet is: „– Jó estét kívánok, Horváth Károllyal szeretnék beszélni. – Én vagyok. – A lakás miatt érdeklődöm. – Parancsoljon. – Mikor lehetne megnézni? – Bármikor. Általában este hat óra után vagyok itthon. – Akkor most odamennék. – Tudja a címet? – Igen. – Mikor ér ide? – Tíz perc múlva. – Rendben. – Viszlát!” (A vétel, 40-41. oldal). Ugye nem csak én érzem úgy, hogy tök fölösleges volt ezt a párbeszédet leírni? De akkor mégis hogy kerül ez ide? Mi lehetett az ihletett szerző szándéka vele? Vagy esetleg mindössze ennyi, ami a csövön kifér? Mert engedjük meg ezt a feltételezést is, hisz a kötetben sehol, egy pillanatra sincs olyan, hogy úgy éreznénk Hazai a szavak valóságos művésze, és csak azért butítja le a szöveget, mert ezt kívánja meg a történet, vagy mert ilyenek a szereplők. Nem: úgy tűnik neki ez az anyanyelve. Picassónál akkor is érezzük, hogy zseni, ha madarat rajzol…

Az írások cselekményvezetése szigorúan célratörő és egyszálú, nincsenek benne kitérők, vargabetűk sem. A narrátor (legyen akár első, akár harmadik személyű) mindentudó, de ennek ellenére is erősen behatárolt tér- és idődimenzióban mozog, rajta szűrődik keresztül mindent észlelt vagy gondolt dolog. Készen kapunk egy általában abszurd, megbotránkoztató, de legalábbis szokatlan cselekményt, de semmit nem tudunk az előzményekről, a mögöttes mozgatórugókról; arról, hogy mi volt a cél, mit akart az író velünk közölni, mi közöm nekem, olvasónak mindehhez, vagyis általában, hogy mi volt a szöveg tétje. Vegyük például az Út a semmibe című elbeszélést, amelynek cselekménye mindössze ennyi: A lány kilép az ajtón azzal, hogy mindjárt jön, és majd isznak egy finom banánturmixot. Szombat délelőtt van, a fiú az ágyban fekszik és tévét néz. Majd levágja péniszét egy nagyollóval, elrendezi az ágyat, össze-vissza mászkál a lakásban vérrel mocskolva be mindent, végül befekszik a kádba és megfullad. (Út a semmibe, 165-166. oldal). Na igen, itt jönnek a kérdőjelek. Az alapvetően nyitott, azonosulni vágyó befogadói magatartásnak esélye sincs, hacsak nem tételezünk fel valamilyen pszichopatológikus, skizofrén attitűdöt.

Amilyen a szövegvilág és a cselekményvezetés, épp olyanok a karakterek is: kidolgozatlan skiccek csupán. Egy adott szituációban működnek mindössze, a legelementárisabb világ sem épül köréjük, nem tudjuk meg, honnan jönnek, mit gondolnak, miért mondanak vagy cselekszenek bármit; személyiségük nincs, vagy ha van is: érdektelen. És ezek az egyes novellák főalakjai, a mellékalakok még ennyire sem kidolgozottak, gyakorlatilag semmilyenek. Lényegtelen a szereplők életkora, társadalmi státusza is, nincs semmilyen egyedítés, differenciálás: mindenki ugyanúgy beszél, ugyanúgy cselekszik. Gyakorlatilag a vegetatív életfunkciók határozzák az alakok életritmusát: evés, ivás, alvás, szex.

Hazai Attila szándékosan keresi és túlhajtja a legmegdöbbentőbb, horrorisztikus és perverz szituációkat (mint például a kultikus, A pulóver című elbeszélésben a közösülés egy disznóval, 124. oldal); de sajnos ezek is egy idő után elveszítik az újszerűségüket és beleszürkülnek az egész kötet semmilyenségébe. Az író annyira át akar verni, meg akar lepni bennünket, hogy már számítunk rá, várjuk a poént, ami rendszerint ugyanaz: megint csak nincs rendes történet, csak korrekt befejezés helyett valami váratlannak szánt fordulat a végére, ami már csak kiszámíthatósága okán is egyre kínosabbá válik.

A Szilvia szüzessége sajnos irodalmi értékét tekintve nem győzött meg engem, de mindenképpen fontos leszögezni, hogy ennek a szövegnek az esetében már önmagában az a csoda, hogy megírták. Az, hogy nekem nem tetszett nem jelent semmit, másnak meg tetszeni fog: ez a szöveg karakteresen polarizálja az olvasókat: jéghideg vagy tűzforró, langyos, középutas vélemény itt nem lehetséges. Már csak ebből a szempontból is jó, hogy a Magvető újra kiadja a Hazai életművet, de én azt mondom, hogy térjünk rá vissza később, úgy 25 év múlva.

Hazai Attila: Szilvia szüzessége
Magvető, 2020.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .