Vida Gábor: A kétely meg a hiába

Vida Gábor: A kétely meg a hiábaTizenegy novellát tartalmaz Vida Gábor erdélyi író új kötete. Az írásokat csirizként ragasztja össze a közeg, a környezet, amelyben játszódnak, amelyből vétettek, amelyről mesélnek: az erdélyi félmúlt és féljelen. Mintha egy valaha volt nagy egész szétrobbant tablójának megmaradt részeit, szilánkjait nézegetnénk, úgy olvashatjuk ezt a könyvet.

Az írásokat nem lengi körül semmi elközelgető vészes tragédia szele, mégis alapvetően (többségében) nyomasztó hangulatú, szomorkás írások ezek. Fő kérdésük, tétjük a mindenfajta bizonyosság hiánya, a kétely mindenben, illetve a bizonytalanságnak ebben a tengerében zátonyként felbukkanó röpke bizonyosság általában valami rossz dologban, amikor is meg már hiába. Erre utal a kötet címe, valamint erről szól, értelemszerűen sűrített formában a címadó írás is.

Vida Gábor írói stílusára jellemző, hogy teljességgel szemben áll a posztmodern irodalomszemlélettel, több alkalommal el is határolódott tőle, és a hagyományos prózaírás mellett tette le a voksát. Ő maga ezt úgy fogalmazza meg, hogy kijutva a szövegirodalomból történeteket akar elmesélni, olyan történeteket, amelyeknek van elejük, van közepük és van végük is, vannak szereplőik és van egy őket felvevő világ. Ez szinte teljes egészében érvényes erre a kötetre is, bár én némileg úgy éreztem, hogy az első novella, a Mint akinek hedwig… című kilóg ebből a mezőnyből, mint focicsapatból a kapus. Ugyanis ebben a novellában nem egyértelmű, hogy a gyújtópontban lévő hölgy képzelt személy vagy egy valóságos létezőnek valamilyen belső absztrakciója, valamint nincs is hagyományos értelemben vett története, hanem csak egymás után, egymás mellet felbukkanó, egymáson újra és újra átívelő történet-lehetőségek vannak.

Nagyon széles az a spektrum amit a történetekben Vida Gábor bejár, vagyis szinte minden, amit lát, vagy valamikor látott, apropót szolgáltat egy újabb történet elmesélésére. Van itt lepusztult lakótelep ping-pong asztalán láncdohányzás, konzervdobozba hamuzással, benne egyfajta fiatalos feleslegesség érzéssel (Mint akinek hedwig…). Megjelenik a romániai falurombolás jelképének is tekinthető, vízzel elárasztott Bözödújfalu tragédiája (A pisztráng). Itt van az elszigetelt székely faluba kerülő román rendőr drámája, aki belehabarodik a fiatal tanítónőbe (Isten és a farkasok), aztán máris következik a nyomorék artista legalább annyira bizarr, mint amennyire természetfeletti históriája (Rövid Tóni). Találunk aztán stíljében távolról talán Móriczra emlékeztető rusztikus szomorújátékot is (A kétely meg a hiába), majd egy blokkban következnek az emberi sorsokat valamilyen sport kontextusában tematizáló írások. Szó esik a focikapus keserű sorsáról (Gólkeserű), aztán arról, hogy mi kell (még pontosabban: mi nem kell) ahhoz, hogy akkor és ott mi legyünk a legjobb ping-pongosok (A fölösleges gondolat),  meg arról is, hogy jó persze a játék öröme is, de végül mindenki csak a győzelemért játszik, és ha nem nyerhet, akkor nincs értelme sem a kosárlabdának, sem a sakknak (A játék öröme). De találunk a kötet lapjain izgalmas, kortárs variációt a Bánk bánra (Háziolvasmány), míg a kötet két sötétebb tónusú, az elmúlást, a pusztulást, tökéletlen szerelmeket, talán a dekadenciát is bejátszó novellával zárul (Szabadság a Weiszmolnár-kanyarban és Jelenetek egy erdélyi filmből).

Vida Gábor stílusa cseppet sem erőltetett, inkább frappáns, képei plasztikusak, ötletesek. Világa változatos, nincs beleragadva a klisékbe, nem erősíti a „mosolygós anyaországi magyarok” idealizált Erdély képét, hanem épp ellenkezőleg, a sivár jelen, illetve a vészterhes Ceauşescu-éra rideg valóságát villantja meg, vagyis saját eddigi életének tereit teszi meg történeteinek kulisszájaként. Gyakorlatilag bárki találhat olyan írást benne, amelyről bátran úgy érezheti, hogy neki vagy róla, az ő konkrét élethelyzetéről szól, hiszen ezek a novellák úgy egyediek, hogy elemelkednek az egyéntől (legyen az akár szerző, akár befogadó, olvasó) az egyetemes irányába.

A bizonyság és a bizonytalanság között evickélünk tehát Vidával együtt egy kopottas, kissé tán viseletes Erdéllyel a háttérben, amelyben nem csak erdők, havasok, falvak meg kisvárosok vannak, de vannak lassan romló külvárosok is, vasbeton szörnyetegekkel. Azt érezzük, hogy a múlt úgy múlt el, hogy nem jött helyette semmi, vagy ha valami mégis, akkor az maga a bizonytalan, mindig valami átmeneti. Ezt az érzést fejezi ki vizuálisan a könyv borítója is, amelyen elmosódó, karcos, szürkés-barnás háttérből egy kalapos férfi sziluettje bontakozik ki, miközben mögötte a falon egy kép, talán valakinek a portréja sejlik fel.

Minden tekintetben érett, színvonalas olvasmány Vida Gábor A kétely meg a hiába című elbeszéléskötete, amely szépen illeszkedik a kortárs magyar szépirodalmi kínálatba, de az igazat megvallva, azon azért nem mutat túl. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a gondolatébresztő rövidprózákat, szeretnek merengve befogadni, akiket nem aggaszt, ha egy történet melankolikus hangulatú, és az sem, ha benne van a kétely, meg a hiába…

Vida Gábor: A kétely meg a hiába
Magvető Kiadó, 2012.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..