Talán még sosem láttam ilyen nagy különbséget aközött, amit egy könyv fülszövege ígért és amit ténylegesen nyújtott. A fülszöveg ugyanis a felső tízezer életét, cégvezetőket és multiknál dolgozó lányokat ígér, a könyv azonban céltalanul lézengő semmirekellőkről szól, akiknek az tölti ki az életét, hogy diszkókban szednek fel lányokat és rengeteg pénzt költenek el.
Nincs egyébként semmi probléma azzal, ha valakinek az élete a bulizás és a csajozás körül forog, amíg valaki fizeti a számlát. Az első főszereplő például egy ügyvédi iroda vezetője, akinek konkrétan ez a dőzsölés a munkaköre. Reggeliznie, ebédelnie és vacsoráznia kell az iroda ügyfeleivel, majd együtt isznak és csajoznak is. Elvileg az irodát is ő vezeti, a gyakorlatban viszont vicces módszerekkel határolódik el a tényleges munkavégzéstől, miközben előszeretettel csicskáztatja a beosztottjait. Megpróbál fűvel és fával is összejönni, lányokkal a klubokban, a titkárnőkkel, modellekkel – de még ez is csak felületesen érdekli. Fontos ismerőse viszont a személyi edző, aki doppingszerekkel segít neki izmosabbá válni, valamint rajongója a valóságshow-knak, az egyik kedvence például Pongó az első Big Brotherből – Kötter Tamásnak a jelek szerint kiesett valahol egy évtized. Rendkívül szórakoztató, hogy miközben irigykedünk a rengeteg elköltött pénzre, kárörvendünk is a szereplőkön, amiért észre sem veszik, hogy az élmények hajszolása közben az érzelmek kimaradtak az életükből.
A fenti személyiség pont a könyv feléig volt izgalmas, ezért a szerző ezután jó érzékkel átváltott azoknak a lúzereknek a bemutatására, akik ugyanolyan jó nőket akarnak maguknak, mint a fenti ügyvéd, pénzük viszont nincs hozzá. A behajtó, aki világ körüli útra viszi a bombanőjét, aki azonban Indiában sajnos meglép tőle. A kispályás jogász, akinek egy topmodell egy kevéssé tiszta pillanatában tesz egy kósza ígéretet, mire az mindent eldob, a házasságát is beleértve, és csak üzenget a modellnek, csak üzenget… Vagy a negyven éves francia szerencsétlen, aki a tinilányokra bukik, de annyi pénze már nincs, hogy tényleg elvigye őket Párizsba… De be vannak mutatva maguk a lányok is, a diszkó bombanője a koszos kelenföldi lakótelepről, vagy az ügyvéd egyik ex-csaja, aki egyébként adatrögzítő, a Ctrl-C – Ctrl-V tölti ki a napjait, és sajnos pont két ilyen szemétláda pasit fog ki egymás után – annyi tartás viszont nincs benne, hogy elhajtsa őket a francba.
Jó kis könyv, mert jól van megírva, szórakoztató és valamennyire el is gondolkoztat egyszerre. De csak egy bizonyos pontig, a tanulság ugyanis rendszerint túlságosan egyértelmű, a férfi szereplőkből hiányzik a nők iránti tisztelet, a nőkből pedig az önbecsülés.
Nevetséges viszont a könyv interpretációja a sajtóban: szerintem a szerző pontosan tudja, amit a jelek szerint sem a Magyar Nemzet újságírója, sem a Dívány újságírója, nem látszott megérteni, hogy ez itt nem a magyar elit és még kevésbé a felső tízezer – az elit ugyanis nem arról ismerszik meg, hogy elhanyagolja a munkát és diszkókban ismerkedik, hanem például arról, hogy a tagjai még véletlenül sem alkalmazottak sehol. Az ideiglenesen felvett adatrögzítő lányok sem a tipikus multi-céges munkatársak… de ez persze nem a szerző hibája.
Az viszont már a szerző hibája, hogy amint egy mandineres interjúból kiderül, a férfi és női szerepek fenti helyzetével ő tulajdonképpen egyetért, a nemek egyenlőségét és a női szabadságjogokat pedig bármilyen hihetetlen, a hanyatló nyugat ópiumának tartja. A történeteket, amelyeket a haverjaitól hallott, a saját bevallása szerint is csak leírta ebbe a könyvbe, de hogy el is gondolkozzon rajtuk, ahhoz a szellemi muníciója a jelek szerint már nem volt elég. Magánügy, de az olvasó ugyanezt a hibát már ne kövesse el!
Kötter Tamás: Rablóhalak
Kalligram Kiadó, 2013.