Spiró György: Diavolina

Spiró György: DiavolinaGorkij a főszereplője Spiró György új kisregényének, amely a neves szovjet/orosz író életének utolsó tíz esztendejében játszódik. Gorkij ellentmondásos életművéről azonban nem öncélúan mesél a szerző, hanem a diktatúrára irányítja a figyelmet, s arra kérdez rá, hogyan lehet túlélni egy rettenetes rendszert.

Spirónak nem volt nehéz dolga, mert orosz filológusok alaposan feltárták már Gorkij életének minden lényeges és lényegtelen mozzanatát, összeírtak róla több tízezer oldalt levelek és visszaemlékezések alapján. Ezekből az alaposan lábjegyzetelt kötetekből ismerjük például a Diavolina elbeszélőjét is, aki cselédsorból küzdötte föl magát, orvos lett, illetve Gorkij legutolsó szerelme is, már annak élete alkonyán. A Szovjetunió szétesése után ráadásul megnyíltak (az azóta egyébként ismét bezárult) KGB-s levéltárak is, amelyek szintén számos felbecsülhetetlen adalékkal szolgáltak Gorkij életével kapcsolatban. Ezeket a forrásokat dolgozta fel hosszú éveken át Spiró, aki soha egy munkájához sem készült ennyit, mint ehhez a nyúlfarknyi, kétszáz oldalas kisregényhez, még a Fogság című gigantikus, 770 oldalas, ókori témájú történelmi nagyregényéhez sem. A téma persze nem áll messze a szerzőtől, aki maga is orosz szakon végzett az egyetemen ötven évvel ezelőtt.

Gorkij megítélése ellentmondásos: egyrészt nagy hatású írásművei vannak, melyek közül kétségtelenül kiemelkedik az Éjjeli menedékhely című darabja. Ez már Gorkij életében akkora siker volt, hogy átsöpört az egész világon, például egyetlen évad alatt csak Németországban ötszáz alkalommal került színpadra. A darab így világhírűvé és gazdaggá tette szerzőjét úgy, hogy a játszási díjak egy jelentős hányadával Gorkij a bolsevik pártot támogatta, miközben neki magának mindösszesen e díjak negyede maradt meg. Nem véletlenül népszerű tehát a szerző mind a mai napig – munkásságának van azonban egy másik oldala is, amely alapján a szocialista realista irodalom alapítójának és egyben legfontosabb szerzőjének számít, ilyen például Az anya című harmatgyenge irányregénye. Gorkij megszállottan próbált embereket: művészeket, tudósokat kihozni a börtönből vagy megmenteni a kivégzéstől, de közben vad sztálinista cikkeket írt, letette névjegyét a munkatáborok mellett, és hitt – legalábbis írásaiban, a szavak szintjén – az átnevelésben is.

A regény témája, hogyan lett Gorkij sérthetetlen, de túsz, mindenki által körülrajongott írófejedelem, de közben mások eszköze, diktálhatott, miközben kihasználták. Gorkij szegény sorból származott és fiatalon erősen vonzódott a kommunizmushoz: volt hajléktalan, rakodómunkás, hajósinas, pék, nézetei miatt börtönbe is zárták, vagyis a cári rendszer elől menekülő nyugatos orosz értelmiség számára ő testesítette meg a másik, az új Oroszországot. A bolsevik hatalomátvétel után azonban rendszerkritikussá vált, ezért Lenin, miután eltenni láb alól világhírneve miatt csöndben nem lehetett, 1921-ben külföldre száműzte. Olaszországban, Sorrentoban telepedett le és 1928-ig nem is látogatott haza egyáltalán. A fasiszta diktátor, Benito Mussolini fogadta be a tüdőbeteg Gorkijt, mondván, aki már az emlékiratait írja, az nem veszélyes. És ez már a regény ideje, a tengerparti kastélyban Gorkij költségén lebzselő több tucatnyi ember, akik között a világban utazgató orosz emigráns éppúgy van, mint kettős ügynök, vagy mindenkit megfigyelő NKVD-s.

A regény nagyon tömör, hatalmas tér- és időbeli ugrások vannak benne, és tele van nevekkel, melyeknek kilencven százaléka orosz, és a laikus olvasó számára ismeretlen. Szinte örülünk, ha találunk egy-két ismerős nevet, mint Lenin, Sztálin, Trockij, Berija, Jagoda, Buharin, Kamenyev, vagy Anatole France, Romain Rolland és H. G. Wells… Eközben a szerző nem vesztegeti idejét és a regény amúgy is szűkös terét arra, hogy az olvasót tájékoztassa, csak kapkodjuk a fejünket és nem értjük, hogy mégis mire megy ki ez az egész. De ahová végül kifut, ott már jó, de nagyjából a feléig, az első száz oldalon át nehéz olvasmány. Folyamatosan belekeveredtem, hogy ki kicsoda, és így nehéz volt követni az amúgy is elég sűrű történéseket. Pedig a szerző ad némi segítséget, például mindenkit mindig következetesen ugyanazon a néven szólít: Mura mindig Mura, Gorkij pedig következetesen Alekszej (ugyanis az igazi neve Alekszej Makszimovics Peskov volt, ezt is használta, a Gorkij mindössze egy írói álnév).

A könyvben minden szereplő létező ember volt, mindenki a saját nevén szerepel, és minden, ami le van írva, valóban megtörtént. A történetet Olimpiada Csertkova, becenevén Lipa, azaz Boszika, olaszul Diavolina meséli el. Lipa 1905 tájékán ismerkedik meg Gorkijjal úgy, hogy annak a színésznőnek a cselédje, aki Gorkij szeretője volt akkoriban, és akivel az író együtt tevékenykedett az illegális kommunista mozgalomban. Gorkij börtönbüntetése, majd külföldi emigrációja idejére elvesztik egymást szem elől, de húsz évvel később, amikor ismét találkoznak, az író magához veszi az időközben orvosi diplomát szerző Lipát, és az házvezetőnője, kezelőorvosa, majd utolsó szerelme is lesz az élő legendának. Gorkij egyébként nagy nőcsábász hírében állt, egy anekdota szerint a ’30-as években egyszer azt találta mondani, hogy Csehov nála is nagyobb író volt, mert háromezer nője volt, míg neki csak kétezer.

Diavolina a történetet Gorkij halála után tizenhat évvel, a második világháborút követően, saját életének is az alkonyán meséli el. A történteket már távlatból látja, sok mindent másként értelmez, több mindent megért. Talán azt is, ő maga hogy élte túl a sztálini terrort, mert a könyv végső kérdése ez, hogyan lehet túlélni egy embertelen diktatúrát. Lipa elfogult Gorkijjal szemben, hiszen kötődött hozzá és szerette, de ez nem azt jelenti, hogy nem látja a hibáit (hiszen az volt neki, nem is kevés). De megértő, mert érti az író cselekedeteinek mozgatórugóit. A regény felöleli Gorkij illegalitásban töltött esztendeit, a bolsevik mozgalommal szembeni meghasonlását, a sorrentói udvartartást, a Sztálin utasítására a Szovjetunióban tett több hónapos utazásit és az ezeken az utakon tapasztaltakról szintén parancsra írt dicshimnuszait, az ingázást Sorrento és a Szovjetunió között, a végső visszaköltözést a hazába, a raboskodást krími luxus „börtönében”, végül 1936-ban tüdőbaj következtében beállt halálát.

Spiró új könyve, bár nem indul könnyű olvasmánynak, végül nagyot üt: Gorkij életén keresztül konkrétan a sztálini diktatúra kegyetlenségét mutatja be, illetve általánosítva minden XX. századi diktatúra rettenetét. Ez a téma nem csak nekünk, kelet-európaiaknak lesz aktuális mindig, hanem az egész emberiség számára több száz évig még cipelendő teher marad. Egy diktatúrában minden a diktatúrából fakad és oda is vezet: Spiró György ezért nem ítéli el Gorkijt, de nem is menti fel semmi alól.

Spiró György: Diavolina
Magvető Kiadó, 2015.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..