Spiró György: Magtár

Spiró György: MagtárÉrdekes, szubjektív, esszészerű cikkek, tanulmányok laza halmaza alkotja Spiró új kötetét, mely az író 2004 és 2012 közötti munkásságából ad merítést. Rendkívül változatos az a tematikai spektrum, melynek bejárásara hív, melyhez vezetőnek ajánlkozik Spiró György, de azt nem kéri, nem is kérheti, hogy vitába vele sose bocsátkozzunk.

A kötetben található írásokat öt csoportba rendezi a szerző, anélkül persze, hogy ezeket a csoportokat egymástól éles határvonallal választaná el. Ez már csak azért is lehetetlen, hiszen az esszé roppant szubjektív műfaj, itt pedig személyesen Spiró reflektál dolgokra, miután magán a világ rá vonatkozó tényeit alaposan átszűrte. Ami roppant tiszteletreméltó a kötetben, hogy legtöbb esetben nem abszolutizálja a saját véleményét, sőt néha kimondottan provokálja az olvasót, saját véleményének akár a szerzővel szembeni artikulációjára is. Végül az olvasó azon kapja magát, hogy olyan dolgokon töri a fejét, melyeken korábban soha, és hogy utánanéz olyan dolgoknak is, melyekről Spiró tud, de ő még nem és esetleg – talán Spiróval szembeni szkepszise ösztönzésére – kíváncsi mások véleményére is, hogy ők hogyan látnak, láttak dolgokat, Spiró mellett, vagy vele szemben teszik-e le voksukat.

Amikor elkezdjük olvasni a könyvet, az első téma – és a szerző ismeretében ez nem véletlen – a színház. Spiró György ezer szálon kötődik a színházhoz, mint összetett műformához. Kezdve azon, hogy egyike a legjelentősebb és legtermékenyebb kortárs színpadi szerzőknek, érintve azt, hogy jelentős színházi dramaturgi tapasztalattal, affinitással rendelkezik, egészen addig, hogy mint színházigazgató is kipróbálhatta magát. Vagyis a színházzal kapcsolatban nemcsak tapasztalata nagy, de emléke is számos és véleménye is határozott: színészekről, rendezőkről, dramaturgokról, kísérleti és populáris színházakról, színjátszásról, kritikusokról és kritikákról, szerzőkről, kollégákról, barátokról és ellenfelekről. A kontúros és karakán véleményeknek persze nem örülhet mindenki, Spirónak sem az a célja, hogy közmegelégedésre írjon habkönnyű színházi anekdotákat, hanem hogy súlyozza a történteket, tényeket és (ez a legérzékenyebb terület) a benne résztvevő személyeket, hogy elmondja, ő miként látta, vagy látja most utólag a dolgokat, kik azok, akik nagyon nincsenek a helyükön, tévesen, rosszul, hálátlanul vannak megítélve, míg mások esetleg túl vannak értékelve. Hogy aztán mennyi ebben a sárdobálás, mennyi a szerecsenmosdatás azt döntse el ki-ki maga, ha tudja.

Számos jelentős személy köszöntése, halála alkalmából írt visszaemlékezés is található a kötetben. Ezek műfajukból, természetükből fakadóan pozitív kimenetelű írások színházhoz kapcsolódó emberekről, írókról, szerzőtársakról, költőkről, de itt van a szociológus Ferge Zsuzsa méltatása is. Persze ha olyasvalaki olvassa ezeket, aki az említett személyeket radikálisan másképp ítéli meg, nem fog egyetérteni. Ez egyébként majdnem minden és mindenki kapcsán így van, aki bármit is tett a rendszerváltozás előtti időszakban (akár így, akár úgy), illetve utána a politikai lövészárkok valamelyikébe mégiscsak befeküdt. Vagyis a közélettel, kultúrával, társadalomtudománnyal, satöbbivel foglalkozó értelmiségiekről általában is elmondható, hogy számosan lesznek olyanok, akik őket a mi kutyánk kölykének fogják tartani, de olyanok is akik nem. És akkor még a konkrét produktumokat számba sem vettük. Spiró ezután górcső alá vesz irodalmi munkákat, de nem retten vissza zeneművek vagy filmek megítélésétől sem.

A kötetben jelentős csoportot alkotnak a klasszikusnak mondható magyar prózákról írt értékelések, szubjektív ismertetők, recenziók, minimál-kritikák. Ez egy nagyon érzékeny és ingoványos terület, hiszen olyan regényekről, kisregényekről, rövidprózákról hoz néha nem túl kedvező ítéleteket, melyeknek irodalomtörténeti recepciója tulajdonképpen már lezárult. Ezzel egyébként a kritika már csak azért sem foglalkozik, hiszen a kérdéses művek már lezárt és kiértékelt, kanonizált életművekbe vannak beágyazva, így ezen művek valós értékeit feszegetni egyfelől túlságosan kényes dolog lenne és egyébként sem túl aktuális. Spiró ismertetőit úgy teszi időszerűvé, hogy azok az írások, melyekkel foglalkozik, A magyar próza klasszikusai című sorozatban 2007-ben a Kossuth Kiadó gondozásában újra megjelentek. Az írások egységesen körülbelül másfél oldalasak, rövid tartalmi ismertetés után a mű valós értékének meghatározására tesz kísérletet Spiró (véleménye eléggé karakán, ha valamiről azt gondolja, hogy giccs, hát le is írja – a magyartanárokat meg üsse meg a guta). A írások utolsó bekezdésében, néhány mondatban aktualizálni próbálja a műveket: mit mondanak, mit üzennek a 21. századi olvasónak. Helyenként sajnos túlerőlteti a tanulság levonását, néha meg borzasztóan bárgyú szentenciákkal áll elő. Bródy Sándor Az ezüst kecske című regénye kapcsán írt ajánlóját például így fejezi be: „Bár lenne ma olyan írónk, aki a felső körök mocskáról ilyen szenvedélyesen, ilyen tárgyi és emberi tudással tudna beszámolni.” De hát nincs, és nem is biztos, hogy ez a cél ma. Egy biztos: ha ezen ajánlók célja az volt, hogy kedven csináljon az érintett remekek végre vagy újra elolvasásához, hát ezt a célt kiválóan teljesítette.

A kötet utolsó, ötödik része volt számomra a legellentmondásosabb, ebben a részben ugyanis főleg olyan tárgyban ír Spiró – és itt már egyértelműen esszéket –, amelyek általánosságuk ellenére sem elsősorban az ő profiljába, pályaképébe illeszkednek, még akkor sem, ha a jó író azért valamennyire mindenbe belelát. Az első írás, a Hogyan győznek a provinciák? a szerző 2006-ban a Mindentudás Egyetemén tartott előadásának írott változata és a Fogság című regény történelmi hátterét boncolgatja, hogy miként bomlasztotta szét a zsidóság és abból kiágazó kereszténység a Római Birodalmat. Érdekes elméletet állít fel korunkra vonatkozóan is, de nem akarom a poént lelőni. De ír a jövő nélküli fiatal értelmiségiek radikalizálódásának veszélyeiről (A tanuló diák), Magyarország és a magyarság jövőbeli fennmaradásának kérdéséről (Az áfium), a zsidóság identitás-problémáiról (Az identitás-tulajdonítás) és a rendszerváltozás utáni Magyarország politikai, gazdasági, kulturális csapdahelyzetéről is (Bekerítve).

Nagyon jól megírt, kimondottan olvasmányos, egyáltalán nem fárasztó esszégyűjtemény a Magtár, amely azonban nyugodt szívvel nem ajánlható mindenkinek. Azok az emberek ugyanis, akik valamilyen okból nem kedvelik Spirót (és erre tulajdonképpen sok okuk lehet), ezen is csak felidegesítenék magukat. Akiknek azonban nincs semmilyen előítéletük Spiróval szemben, szerintem vágjanak bele bátran: gondolkodjanak együtt és vitatkozzanak a szerzővel, hiszen Spirónál jobb vitapartner talán nincs is.

Spiró György: Magtár
Magvető Kiadó, 2012.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .