Az idegenek elrabolják az embereket: véletlenszerűen felszippantanak pár ezer Homo sapienst a világ minden tájáról, hozzájuk csapnak mindenféle cuccot, állatokat, autókat, aztán elindulnak velük, ki tudja, hová. Ez az egyik legdivatosabb sci-fi felállás volt pár évtizeddel ezelőtt, Brandon Hackett (Markovics Botond) azonban egészen újszerű dolgot, manapság használatos szóval “hard sci-fit” hozott ki a sablonból.
Az, hogy valami nagyon tudományos, nagyon körüljárt, ugyanakkor nagyon elszállt, elsülhet jól is és rosszul is. És ezt nem csak a cselekmény szempontjából kell érteni – a tudományos-fantasztikus “ötletek” kidolgozottsága és értelmessége is nagyon változó jelen esetben.
A géngyűjtögető, más fajok génjeit átvevő életformák, sőt társadalmak felépítése egész alapos és jól sikerült, ráadásul a téma is nagyon érdekes. Egy fokkal kevésbé végiggondolt a szaggal történő kommunikáció – kiváló ötlet eljátszani a gondolattal, hogy az információt kémiai anyagokkal közvetítik, hiszen ennek valóban nagy előnyei lennének (egyszerre párhuzamosan rengeteg dolgot lehetne közölni, hiszen egyszerre több “illatot” is érezhetünk stb.), de azért “szag” alapú internetet elképzelni eléggé elszállt dolog. Nincs is megmagyarázva, meg részletesen kidolgozva sem, a lényeg az lehetett, hogy van, mert globális információcserélő hálózat nélkül már nem lehet elképzelni egy civilizációt. De ez azért így elég gyenge.
Aztán ott van a sehogy sem magyarázott, egyszerűen csak használt teleportálás, ami ráadásul szinte mellékesen történik, senki sem kíváncsi rá, hogy mi is ez, és hogy is csinálják az idegenek – úgy fest a dolog, mintha csak azért került volna bele a regénybe, hogy kényelmesen meg lehessen valósítani ezt-azt a cselekményben. Ez is elég gagyi – és sajnos sok ilyen “elsusmusolt” dolog van még, ami egyszerűen csak azért van úgy, ahogy, mert az volt a könnyebb út a történet feszültté-izgalmassá tételéhez, és mert egy sci-fibe belefér, hogy “az idegeneknél így van, és kész”. Hát sajnos ez nem teljesen így van, egy jó sci-fiben nincsenek ennyire kilógó, logikátlan írói trükkök. Különösen azért feltűnőek ezek a hibák, mert mellette meg van néhány tényleg igényesen kidolgozott tudományos ötlet is.
De magától a tudománytól meg a fantasztikumtól sem lesz valami jó regény. Kellenének például jól eltalált szereplők is. Ezek pedig sajnos teljességgel hiányoznak Az ember könyvéből. Az elrabolt párezer ember közül végigkövetjük néhánynak a sorsát, de eléggé ötletszerűnek tűnik, hogy épp kikét. Semmilyen fejlődésen nem mennek keresztül a választott szereplők (mármint lelki értelemben – testileg annál többet változnak), semmi érdekes nincs bennük (azon kívül, ami történik velük), igazából csak bábok, akik arra kellenek, hogy legyen kivel megtörténjen a Történet. Mert itt a sztori, a cselekmény az, ami fontos, az tényleg feszült is, váratlan is, színes is, érdekes is. Néha már-már vásárian, egy hormonoktól hajtott tizenéves lázálmába illően. Hogy csak egy példát mondjak: a japán hentai-filmek egyik kedvenc toposza is feltűnik, olyan jelenet is előfordul, amiben fiatal kislány bonyolódik csápos-sikamlós szexjelenetbe az idegenekkel. Persze ez is egy stílus – lehet, hogy konkrétan ez ihlette meg a szerzőt, ezt próbálta megvalósítani, elegyítve a tudománnyal és a szerethetetlen, elhidegült karakterekkel, és így próbált újat alkotni.
Látszik az erőfeszítés, hogy a szerző komolyan megpróbált utánaásni a tudományos alapoknak, hogy igyekezett működő világot kitalálni az amúgy nem rossz története számára, hogy rengeteg energia és ötlet van belezsúfolva ebbe a regénybe. De sajnos ez nem volt elég. Még több utánajárás kellett volna, még több írói lelemény a szereplők élettelivé varázsolásához, még simábbra, olvashatóbbra lehetett volna csiszolni a történetet. Persze, az eredmény így is “érdekes” – de lehetett volna több. Akár egy jó sci-fi is.
Brandon Hackett: Az ember könyve
Agave Kiadó, 2012.
(x) A kötet megvásárolható 21% kedvezménnyel az Új Könyvek webáruházban!