Lapzárta – A Népszabadság-sztori

Lapzárta - A Népszabadság-sztoriNyilvánvaló, hogy a Népszabadság elmúlt hatvan évéről, majd a megszüntetéséről is rengeteget lehetne írni. Ennek a kétszáz oldalas könyvecskének a szerzői a lehetséges ötletek szinte mindegyikét megpróbálták feldolgozni egy-egy rövid esszé formájában.

A könyvet Spiró György személyes vallomása nyitja a Népszabadságról, aki sokáig színikritikákat írt a lapba. Több meglepő kijelentést is tesz, például hogy már jó ideje nem is olvasta a Népszabadságot – bár bevallása szerint a reggeleket szigorúan a nol.hu megnyitásával kezdte… A Népszabadság jellemzően nyomtatott újság volt – nem találtak valakit a bevezetőhöz, aki még papíron is olvasta volna? Aztán felvázolja, ahogy a pártállam idején – mármint a Kádár-féle pártállam idején – a kulturális rovatot is behálózta a politika, de mint írja, a New York Times is a Demokrata Párt véleményét közli színikritikaként – ami azért további indoklás nélkül elég meredek kijelentésnek tűnik.

A bevezető utáni első néhány fejezet az újság megszületéséről, 56-os szerepéről, majd a Kádár-korszak alatti működéséről szól. Nem túl részletes írások, de a lényeget hatékonyan felvázolják.

Ezután jön Hargitai Miklós fejezete, ami messze a legjobb és legfontosabb a kötetben, mert érthetően és logikusan elmagyarázza, mi volt az oka a Népszabadság megszűnésének: az, hogy a rendszerváltás után a szerkesztőség független maradt a mindenkori tulajdonostól. Ez egy szerződésben rögzített helyzet volt, és a lényege, hogy amíg az újság nyereséges, addig nem a tulajdonos, hanem a szerkesztőség maga választ főszerkesztőt. Hargitai is rámutat: a magyar sajtóviszonyok között páratlan volt, hogy a tulajdonos nem szólhatott bele az újság tartalmába – de persze nem csak Magyarországon, sehol a világon nincs olyan, hogy nem a tulajdonos nevezi ki a főszerkesztőt.

Márpedig a szerkesztőség foggal-körömmel ragaszkodott a tulajdonosi befolyástól való függetlenségéhez. Ezt a Bertelsmann-nál tiszteletben is tartottak (és eltették a nyereséget), a Ringier viszont már aktívan dolgozott azon, hogy a Népszabadság veszteséges legyen, így a tulajdonos nevezhessen ki új főszerkesztőt. Ezt részben olyan döntésekkel érték el, amelyektől az újság nem csak papíron, a könyvelésben veszített pénzt, hanem az előfizetők száma is csökkent, aminek a vége az lett, hogy a Ringier el akarta adni az egészet. Az MSZP-nek nem kellett, sőt a szerkesztőség sem óhajtotta az MSZP-t tulajdonosnak, így Pecina úron keresztül a Fidesz szerezte meg, aminek az eredménye ismert. Hargitai ezek után sajnos nem vonja le a tanulságot, pedig fontos lett volna: a tulajdonosi befolyástól független szerkesztőség nem csak páratlan volt, hanem egy hosszútávon fenntarthatatlan nonszensz. Nyitva marad tehát a kérdés: nem gondolták, hogy szükségük lenne valódi tulajdonosra? Egyáltalán, miben látták a mindenkori tulajdonosok szerepét a cégnél?

Ezután több fejezet tárgyalja azt, amit a szerkesztőség a tulajdonosok kavarásából látott, kinek, mikor és mit mondott Pecina úr, mit ígért és hogyan lettek becsapva. A bezárás napján aztán a szerkesztőség minden egyes tagja külön-külön meglepődik, amikor nem tudja lehívni a leveleit, nem jön be a nol.hu, majd megérkezik a futár a rossz hírrel – megható, illetve szomorú fejezetek ezek.

Rab László meséli el aztán a Fedél Nélkülben való megjelenés történetét, ahol pedig a kötet második legfontosabb kérdése marad nyitva: a Népszabadság újságírói miért nem indítottak másik újságot? Miért nem írtak cikkeket ezután, akár a Fedél Nélkülbe, akár másik újságba, akár az internetre? Miért nem küzdöttek meg az újságírói hivatásukért jobban, cikkek írásával és megjelentetésével?

A kötetben ezután a Népszabadság megszüntetésére érkezett reakciókat szemlézik, mit írtak a pártok, civil és más szervezetek, politikusok, közéleti személyek, külföldi partnerek, ki beszélt a tüntetésen és ki zenélt a koncerten. Kőműves Anita Washingtonban, Gergely Márton pedig Bécsben mesélte el a megszüntetés történetét. A könyv vége pedig nosztalgiázás: a Budapest melléklet és a vidéki tudósítói munka felidézése.

Teljesen korrekt tehát, hogy az újság megszüntetése miatt érzett gyásznak egy adott pontján mindezeket megírták – nekem azonban hiányzik, hogy a szomorkodáson túllépve rámutassanak a saját hibáikra. Személyesen nyilván van, aki folytatja a munkát – Uj Péter példája a 444-el talán a legismertebb -, a könyvben viszont a testületi önreflexiónak sajnos nyoma sincs. Ezzel együtt a kötet a maga módján professzionális munka – végül is profik írták és szerkesztették…

Lapzárta – A Népszabadság-sztori
Noran Libro Kiadó, 2016.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..