Két, az élvonalból visszaszorult politikus beszélget az elmúlt húsz évről – akár még izgalmas is lehetne, ha érdemben vitatkoznának vagy az alkalmat megragadva mélyebben végiggondolnák a pályájukat. De nem, vita helyett maximálisan elismerik egymás tevékenységét, miközben sztorizgatnak arról, hogyan látták a legfontosabb eseményeket az MSZP, illetve az MDF soraiból.
Annak ellenére, hogy (amint el is hangzik) ők ketten szinte soha nem szavaztak egyformán, a másik tisztességét messzemenően elismerik. A beszélgetésük egyik legfontosabb témája ugyanakkor, hogy ez mára mennyire kiveszett a Parlamentből. A Déli Áramlatra vonatkozó szerződést például délelőtt Lendvai Ildikó bemutatta a többi frakcióvezetőnek és Navracsics Tibor semmi rosszat nem tudott mondani rá – délután viszont Orbán Viktor már bőszen hazaárulózott. Vagy Áder János, akinek óvatosan körül kellett néznie a folyosón, mielőtt elindult, nehogy meglássák, amint átoson egyeztetni valamiről az ellenfél frakcióvezetőjéhez…
A könyv első harmada a rendszerváltásról és az Antall-kormányról szól, itt elsősorban Herényi mesél a kormányzásukról. Nagyon érdekes, hogy mennyire kritikusan viszonyul a saját pártjához, nevekkel, történetekkel támasztja alá, mikor milyen hibákat követtek el. Horn Gyula személyéről és kormányzásáról mindketten elismerően beszélnek, majd Orbán Viktor személyiségtorzulásainak állomásait sorolják fel. Ezután Lendvai is becsületesen, néha önkritikusan beszél az elmúltnyolcévről, Kiss Pétert például alighanem valóban őszintén alkalmasabbnak gondolta Gyurcsánynál 2004-ben. Arra sem büszke, hogy az egészségügyi reform társadalmi egyeztetésével annak idején a két legönfejűbb, legmakacsabb politikust sikerült megbízni – látványos bukta is lett a vége. De az is jellemző, ahogy Navracsiccsal együtt röhögték ki Sólyom László szertartásosságát…
Az őszinteségük persze könnyen kritizálhatóvá is teszi őket. Főleg Lendvai Ildikó esetében látványos, hogy az MSZP korabeli hibáit (száz napos pénzszórás, pártfinanszírozás, köztársasági elnök-választás és így tovább) mennyire nem elvi szempontból kritizálja, hanem ott is mindig csak rossz személyi döntéseket lát. Mesterházy Attila jelenlegi MSZP-elnök szerint megtörtént a szembenézés a korábbi hibákkal, de ezt én valahogy sohasem láttam még sehol, pedig érdekelt volna – Lendvai Ildikó könyvében sem leltem nyomát.
Az is feltűnő, hogy a kapitalizmus erkölcsi oldalát mennyire nem értik a résztvevő felek. A moderátor Kőrössi P. József vállalkozói szokásnak nevezi, amikor az önkormányzatok fedezetlenül és felelőtlen módon vesznek fel hitelt – de ő legalább nem volt vezető politikus soha és Herényi még helyesbíti is. Lendvai Ildikó gazdasági ismeretei viszont láthatóan lemaradtak valahol a nyolcvanas évek végén, mely szerint a demokrácia “ára” a kapitalizmus – ez a tételmondat többször is elhangzik a könyvben. Mintha valami szomorú, szégyenteljes dologról lenne szó, amit nem szeretünk, de muszáj, Herényi pedig egy-két kivétellel az összes közgazdászt kártékonynak tartja, akiknek kevesebb beleszólást kellene engedni az ország dolgaiba. 2010-től történetesen pont ez történt, de erről már sajnos nem esik szó a könyvben.
Az olvasó szempontjából tehát nem feltétlenül jól kiválasztott beszélgetőpartnerek ők ketten, beleértve a moderátort is, mert túlságosan megengedőek, elfogadóak egymás hibáival szemben. Igaz, nem muszáj mindenhol a drámát és a megfejtést keresni – ebben a kötetben semmiképpen. Két nyugdíjas politikus leült a tábortűz mellé történeteket mesélni és merengeni a régi szép időkön: lexikális újdonságot már nem fogunk hallani, a mai vak komondoros, annyit is érő időkben viszont viselkedni, azaz politikai kultúrát tanulni bőven lehetne tőlük.
Herényi Károly – Lendvai Ildikó: Csendes ulti – tíz ülésben
Noran Libro Kiadó, 2014.