Érdekes ötlet egy színdarab keretében, időutazások segítségével eljátszani a gondolattal, mi lett volna ha… Sajnos a darab elején Harry Potter személyisége és az időnyerő megszerzésének kalandja is kínosan hiteltelen, de az időutazások alatt feltárt lehetőségek már valóban rabul ejtik az olvasót.
A történet ott folytatódik, ahol a hetedik rész végéhez hozzádobott utolsó fejezet abbamaradt: az immár felnőtt főszereplők a gyerekeiket búcsúztatják a pályaudvaron. A két új főszereplő Harry Potter, illetve Draco Malfoy fiai lesznek, akik a Roxfort felé utazva a vonaton pont úgy összebarátkoznak egymással, mint Harry és Ron annak idején. A konfliktusokat a szüleik híressége, illetve hírhedtsége okozza majd, egyiküknek sem könnyű megbirkóznia azzal, amit a családnevük alapján a társaik hisznek róluk. Albus, Harry Potter fia ráadásul a Mardekár házba lesz beosztva…
Ezután kiderül végre, ami a hetedik rész végéről annak idején olyan megbocsáthatatlanul kimaradt, hogy mi lett a főhősökből felnőttkorukra: Herminonéből mágiaügyi miniszter, Harryből pedig az aurorok vezetője. Megszereznek és a minisztériumban elrejtenek egy időnyerőt, amiről Amos Diggory is tudomást szerez, és mivel még mindig gyászolja a fiát, megkéri Harry-t és Hermionét, hogy hozzák vissza neki Cedricet. Azok sajnálattal nemet mondanak – a két kalandvágyó fiú viszont elhatározza, hogy megszerzik az időnyerőt, majd a múltba visszautazva, a negyedik részben lezajlott trimágus tusa eredményének módosításával megmentik Cedric Diggory életét.
Eddig tulajdonképpen nem rossz, a színvonal először ott esik vissza, amikor a fiúk betörnek a minisztériumba az időnyerőért. Az ötödik részben már láttuk ugyanezt a kalandot, unalmas és hiteltelen is, hogy az akkori hősök gyerekei háborítatlanul megismételhetik ugyanazokat a trükköket. A másik hiteltelen szál Harry Potter személyisége: hét hosszú részen keresztül tanulmányozhattuk a viselkedését, ezek után számomra elképzelhetetlen, hogy felnőttkorára ekkora seggfej legyen belőle. Hogy megtagadja a fiát, aztán eltiltsa a barátjától, aztán durván kiossza McGonagallt… nem tudom, hogy színházban tud-e mindez hitelesnek tűnni, könyvben kínos és kellemetlen, hogy a szerző ilyeneket akar elhitetni az olvasóval.
De itt még csak a könyv első felében járunk. Ekkor az időnyerő birtokában a fiúk megkezdik az időutazást, amiben segítségükre lesz Amos Diggory eddig ismeretlen unokahúga is. A dráma alapvetően négy ilyen időutazás leírása, amiből visszatérve a fiúk egyre megdöbbentőbb jelent találnak maguk körül. A múltban végzett apró változtatások ugyanis a hosszú évek alatt teljesen átformálják a világot – de persze minden olvasó szívesen eljátszik a gondolattal, mi lett volna ha… Ron nem lesz féltékeny a karácsonyi bál miatt? Ha Cedric Diggory életben marad, de megszégyenül a trimágus tusán? Ha végül Voldemort győz? A fiúk pedig, miután visszakerülnek a jelenbe és szembesülnek a megváltozott helyzettel, igyekeznek ismét visszajutni a múltba kijavítani a hibáikat. De aztán szembekerülnek egy igazán durva ellenséggel is…
Bár a történet bevezetése nem sikerült jól, Harry-t kivéve a szereplők hitelesek és jó újra találkozni velük – még akkor is, ha szegény Ron csak egy háttérben bohóckodó idióta lett. Draco Malfoy személyiségfejlődése miatt viszont önmagában is megéri elolvasni a könyvet, és persze a felvetett ötletek is érdekesek. Ki venné el végül feleségül Hermionét, ha nem Ron? Mihez kezdene Piton egy Voldemort által uralt varázslóvilágban? És még legalább 3-4 hasonlóan jó ötlet ki van fejtve a könyvben. A színházi előadás varázsa pedig, hogy mindezt nem csak elképzelni lehet, hanem meg is jelenik a színpadon – szerencsések, akik bejuthatnak rá…
J.K. Rowling, John Tiffany, Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozot gyermek (Harry Potter-sorozat, 8. rész)
Arthur A. Levine Books, 2016.