Joanna Bator: Szinte éjsötét

Joanna Bator: Szinte éjsötétA lengyel írónő új regénye titokzatos gyermek-eltűnések nyomába eredve a misztikus horror és a társadalomkritika határmezsgyéjén evezve, egy város és a benne lakó emberek életébe nyújt betekintést egy letehetetlenül izgalmas, fordulatokban bővelkedő, de roppantul sötét, nyomasztó és depressziós történet elmesélésével.

A főhős, Alicja Tabor sikeres varsói újságírónő, aki édesapjának tizenöt évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta nem járt szülővárosában, Wałbrzych-ban. Most azonban úgy érzi, eljött az ideje, hogy visszatérjen gyerekkora helyszíneire, azonban arra nincs felkészülve, hogy saját múltjának sötét titkaival is szembesülnie kell. Wałbrzych-ban ugyanis az elmúlt időszakban három kisgyermeknek is nyoma veszett, erről kell a „Páncélosnak” becézett Alicjának tényfeltáró riportot írnia. Így kerül Alicja előbb a vonatra, majd a tizenöt éve üresen álló szülői házba, ahol természetesen nem várja senki, hiszen apja, anyja, nővére, valamennyien rég halottak. Már a hazaút leírása is sejteti, hogy a Szinte éjsötét nem egy könnyű, nyáresti romantikus iromány, hanem egy szinte éjsötét tónusú, nyomasztó regény. Maga Ailcja is sérült személyiség: családja, gyermeke nincs, képtelen arra, hogy más emberekkel bensőséges kapcsolatot alakítson ki, magánélete a futásra és férfiakkal létesített alkalmi szexuális kapcsolatokra redukálódik: bár munkájában sikeres, magánélete teljes csőd.

Érdekes kérdés, hogy a regény központi figurája, az egyes szám első személyű elbeszélő Alicja Tabor milyen kapcsolatban van a szerzővel. Mindketten Wałbrzych-ban születtek, de ma Varsóban élnek, mindketten a negyvenes éveik elején járnak, mindketten újságírással is foglalkoznak, ráadásul a Tabor név épp a Bator anagrammája. Persze ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Bator a saját történetét írta meg, mert ez a regény ismeretében lehetetlen, de az bizonyos, hogy Páncélos Alicja alakját valamilyen szinten mégis magáról mintázta.

Alicja tehát megérkezik a pusztulófélben lévő városba és nyomozásba kezd, de eleinte épp olyan tehetetlen, mind a rendőrség. Közben rejtélyes dolgok zajlanak le körülötte, belesodródik az eseményekbe, sőt egyre jobban feltárul előtte a múltja, saját traumatikus gyermekkora, amely elől hasztalan próbált Varsóba menekülni, és amelyet hiábavalóan próbált meg eddig magában elfojtani. Ráadásul kiderül az is, hogy az itt lezajló eseményekhez lényegesen több köze van, mint azt korábban gondolta volna: így egyszerre kell saját múltja sötét bugyraiban kutatnia és az eltűnt gyermekek után vizsgálódnia, mert a két dolog valamiképpen összetartozik. Bator egyébiránt lesújtó képet fest korunk Lengyelországáról: a Mária-kultusz nacionalizmussal és idegengyűlölettel párosul, az emberek xenofóbok, homofóbok és rasszisták. Úgynevezett „macskafalók” járnak köztük, akik bele tudnak bújni mások testébe és gondolataiba, hogy mindenféle szörnyűségekre, borzalmas dolgok elkövetésére ösztönözzék őket, mint kisgyermekek bántalmazása, megerőszakolása vagy állatok kínzása és megölése. Velük szemben harcolnak a „macskanénék”, akik első ránézésre bomlott elméjű öregasszonyoknak tűnnek, de valójában kapcsolatban állnak valamilyen felsőbb hatalommal.

Bator regénye, bár minden ízében kortárs szépirodalom, a horror, a gótikus regény és a krimi eszköztárával operál. Viszont a populáris irodalomból is merít: a Gyűrűk ura, a Harry Potter és a Narnia krónikája is egyértelműen, motívumok, hivatkozások szintjén tetten érhető, mégis a legfontosabb kútfő Lewis Caroll klasszikus meseregénye, az Alice Csodaországban. Túl azon, hogy mindkét mű főszereplőjét Alíznak hívják, temérdek más tényező is összekapcsolja a két munkát: az utazás a kifordított világba (hiszen a regénybeli Wałbrzych világa sem tekinthető normálisnak), a hetedik fejezet címe: Töpörödsz, Alicja, megnősz, a regényben szereplő kisállat-kereskedés neve „A Nyuszi Barlangja”, Celestyna, a transz-szexuális könyvtárosnő süteménye, amelytől Alicja furcsán érzi magát. Tehát a Szinte éjsötét valójában egy fantasztikus mese kifordítása, egy rémtörténet, amely azonban a valóságból merít, s melynek pozitív kimenetelében a fantasztikus és mitikus elemek jelenléte ellenére sem nagyon bízhatunk.

A pedofília és a gyermekpornográfia talán a legerősebb szála a történetnek: minden rettenet kezdete valamilyen gyerekkorban bekövetkezett trauma: a gyerekeket torz lelkű, beteg emberek ma is épp úgy bánthatják, mint a Második Világháború után csoportos nemi erőszakot elkövető orosz katonák. Bator világában a család nem csak nem tudja megvédeni a gyerekeket, épp ellenkezőleg, sok gyereket pont a családban vernek, kínoznak, erőszakolnak meg egy életre traumatizálva őket: bántalmazott gyermekekből ugyanis sérült felnőttek lesznek… Belőlük, a macskafalók áldozataiból lesznek azok, akikbe felnőtt korukban belebújnak a macskafalók, vagyis a probléma önmagát termeli újra.

Annyi eleme, színe, szintje van ennek a regénynek, hogy egy recenzió szűkös keretei még csak érinteni sem tudják valamennyit. A könyv egyik központi helyszínét, a książi várat, a vár alatt meghúzódó alagútrendszert, a kincsvadászokat, Daisy hercegnőt, Wałbrzych városának német múltját, a Fájdalmas Szűzanya körül kialakult bálványimádást, az önjelölt prófétákat, a titokzatos csontárusokat, a nem létező szobát, a hullaevést, a város határában tömegsírban nyugvó zsidókat, s még mennyi minden mást. De hogy valami biztatóval is kecsegtessük a kalandra vágyókat, Joanna Bator így ír saját könyvéről: „…ezen a világon még létezik a jó, és érdemes harcolni érte. Erről szól ez a könyv.”

Joanna Bator: Szinte éjsötét
Magvető, 2016.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..