Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

Esterházy Péter: HasnyálmirigynaplóAz idei könyvhétre jelent meg Esterházy Péter utolsó kötete, amely tulajdonképpen saját betegségnaplója. Az író 2016. július 14-én hunyt el, de arról, hogy halálos korral küzd, már tavaly ősszel értesülhetett a széles közönség is, amikor nyílt levélben kért elnézést a göteborgi könyvvásárról való távolmaradásáért. Az író betegséggel folytatott egyoldalú küzdelmének stációit, saját mentális, fizikai, pszichikai állapotának változásait jegyezte le ebbe a kis könyvbe.

„Rák, ez a jó kezdőszó” – ezzel vezeti be Esterházy az olvasót új életébe, ráadásképpen pedig új írásművészetébe is. Ugyanis ahhoz, hogy EP naplóírásra vetemedjen, váratlanul rossz dolgoknak kell történnie. Ez utoljára a Javított kiadás kapcsán esett meg vele, amikor kitudódott édesapjának ügynökmúltja, ami arra késztette, hogy újra- és átértékelje a Harmonia Cælastis heroikus apaképét. Most újra egy rettenetes hír készteti arra, hogy írásművészetét a valósághoz közel hozza: a hasnyálmirigyrák. Esterházy ugyanis évtizedek óta arra trenírozza az olvasóit, hogy ne vegyék komolyan a referencialitást, a regény önmagát írja, elsősorban nyelvi, irodalmi játék, amelyen nem szabad számon kérni a valóságot, hiszen maga az írás folyamata teremti meg a könyv saját, belső valóságát. Itt azonban, sajnos merőben másról van szó: a hasnyálmirigyrákot, mint valóságot nem lehet nem komolyan venni, erről írni is csak olyan attitűddel lehet, amelyben az író maga is belenyugszik, hogy ezúttal nem teremt, csupán rögzít.

Persze Esterházy nem volna önmaga, ha betegségét nem személyesítené meg, s nevet nem adna neki: Hasnyálmirigy kisasszony, Hasnyálka, Hasmika, Hasnya, Hasmi, Mucus, Muci, Mucika, Mucinger – s még ki tudja, milyen néven nem szólítja őt, aki benne lakik, aki életére tör, s akiről nem tudni, vajon tudja-e, hogy milyen jók az esélyei a győzelemre. Az író kettejük kapcsolatát egy se veled, se nélküled szerelemként, jó humorral, sőt helyenként kimondottan viccesen tárja elénk, ami meglepő annak ismeretében, milyen súlyos a téma, milyen tragikus a helyzet…

A napló bejegyzései 232 oldalon át követik egymást 2015. május 24-től, 2016. március 2-ig, különböző hangulatban, különböző intenzitással. Szó esik benne a vissza nem fordítható betegség hétköznapjairól: vénákról, kezelésekről, kórházakról, betegekről, orvosokról, kemoterápiától, hasmenésről, émelygésről, hajhullásról, arról, hogy fogadja a hírt a szűk család, hogy a tágabb baráti kör, hogyan a közvélemény, a nyilvánosság. Többé-kevésbé pontosan rögzíti, hogy min ment keresztül, mióta súlyos betegségét diagnosztizálták, de ugrál is közben ide-oda, kitérőket tesz, sztorizgat, elmélkedik, másoktól vagy önmagától idéz, ahogy mindig szokott, néha pedig imádkozik. Tanúi lehetünk, hogyan alakul ki az egészséges emberben a betegség tudata, hogy eközben milyen küzdelmeket kell megvívnia, hogyan kénytelen tudomásul venni, hogy tulajdon életének aktív alakítójából passzív szemlélővé lesz.

Esterházyt mindazonáltal nem csak a betegség, illetve a kezelések tünetei, vagy környezetének szinte tolakodó aggódása bosszantja leginkább (bár ezeket is nehezen viseli), hanem tulajdon fáradékonysága, állandó álmossága, kedvetlensége, amitől munkatempója rapszodikussá válik, munkaideje pedig brutálisan lerövidül. Ráadásul az idő, ami eddig végtelennek tűnt számára és ezért nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, hirtelen szivárogni kezd, valósággal elillan, pont akkor, amikor egyszerre nagyon fontossá válik. És látjuk az író kilátástalannak tűnő küzdelmét, hogy a megváltozott körülmények dacára megpróbálja visszaállítani az alkotó élet normális kereteit. Ez lehet talán a Hasnyálmirigynapló legfontosabb üzenete: azzal tarthatjuk magunktól távol a rosszat, ha mindennek dacára tesszük a dolgunkat, például az írónak az a dolga, hogy írjon, „az íróasztalnál helyemen vagyok” – foglalja össze a lényeget.

Ez a könyv azonban nem csak betegségnapló, hanem olvasónapló is, hiszen Esterházy szeretett utánaolvasni a témának. Elsőként Susan Sontagtól olvassa A betegség mint metafora című munkát az élet sötét oldaláról, a kínosabbik, a terhesebb állampolgárságról, amely az élőt immár a Betegség Birodalmához köti, s amely nem választás, vagy kívánság kérdése. Utána ráfordul Harold Brodkey amerikai író The Story of my Death (Halálom története) című „haldoklós” könyvének német fordítására. Aztán egy 2010-ben, a Kalligram gondozásában megjelent Kosztolányi kötetet citál folyamatosan a „most elmondom, mint vesztem el” címűt, mely a nagy író, költő betegségének és halálának dokumentumait tárja elénk. Ezeken túl még számtalan olvasmányára, könyvekre, filmekre és más kulturális produktumra történik utalás, mint rendesen, de ez a három az, ami hangsúlyosan, kijegyzetelve, bőven idézve van jelen a Hasnyálmirigynapló oldalain.

Esterházy tehát utolsó könyvében is tett valami jelentőset, bevezette a szépirodalomba a hasnyálmirigyrákot. Érdekes, hogy a könyv lapjain néha kedvetlenül hallgat az író, de összességében ez nem egy letargiával, világvége hangulattal sújtott írás. Sőt, bár témája miatt szükségszerűen súlyos mű, ezt az író kacagtató poénjaival, nyelvjátékaival folyamatosan oldja, mintha csak azt mondaná, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni, nem kell mellre szívni. Hetyke trágárkodással fricskázza Hasnyálkát, nem ijed meg tőle, s bár tudja, hogy veszíteni fog, nem adja meg magát. A posztmodern Esterházy egész életművében magát a szöveget helyezte a középpontba, a szöveg nála nem eszköz volt, hanem a cél, ennek szellemében mindig kereste a lehető legpontosabb megfogalmazást. Figyeljük csak a könyv utolsó mondatát: „Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.” Esterházy Péter 66 éves volt, vele az egyik legnagyobb magyar író távozott az élők sorából. Isten nyugosztalja!

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Magvető Kiadó, 2016.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..