Esterházy Péter: Drámák

Esterházy Péter: DrámákEsterházy Péter 2009 és 2015 között írt drámáit tartalmazza ez a kötet. Közös bennük, hogy felkérésre írta őket és hogy szerkezetileg, műfajilag, megformáltság, világlátás, szabadság vagy éppen szabadosság tekintetében egyértelműen „esterházysak”. Mint az író minden műve, ezek a drámák is a posztmodern szövegirodalom termékei, melyek tele vannak intertextualitással, vendégszövegekkel, folyamatosan kapcsolatba lépnek egymással, az életművel és általában a világirodalommal.

Aki korábban már olvasott (vagy színházban látott) Esterházy darabokat (Daisy, Búcsúszimfónia, Rubens és a nemeukledeszi asszonyok) azt sok meglepetés ezúttal sem fogja érni. Ezekben a darabokban is visszaköszönnek a jellegzetes szerzői utasítások, a zenei kompozíciókkal való kísérletezés és a tematika: a család, a 18. század, Haydn, Isten, Ördög, apák és fiúk. Persze kérdés, kik olvasnak egyáltalán drámákat. Nyilván nem sokan, a könyvet főleg ortodox Esterházy-rajongók fogják forgatni, illetve kortárs kísérleti színházzal foglalkozó szakemberek, és persze irodalomkritikusok. Színházban elcsípni Esterházy-darabokat viszonylag nehéz, hiszen kísérleti színházban, kis színpadon, olyan közönség előtt, aki érti az író regisztereit, persze sikeresek, de lássuk be, hogy ezek a darabok nem a Szegedi Szabadtéri Játékokra valóak a Tosca, a Mamma Mia!, vagy épp a Vízkereszt helyére…

Esterházy darabjainak érdekessége, hogy van bennük egy transzcendens vonulat, ami hasztalan próbál a földtől elemelkedni, folyton visszazuhan, vagy ha magától nem megy, hát visszarángatják. Folyamatosan tudatosítják az olvasóval (nézővel), hogy ők darabok: a befogadót sem hagyják elszakadni a szituációtól, kiszólnak a darabból, reflektálnak a színházra, a rendezésre, színház a színházbant játszanak, lapozgatják, felolvassák a szövegkönyvet (szerzői utasításokkal együtt), vagy épp a szereplők instruálják egymást. Az első darabban a főszereplő, az Angyal (kezében egy Kőbányai Világossal) ezzel a kérdéssel fordul a közönséghez: „Mit tud maga Haydnről?” és lebegve hagyja a választ, hogy nyilván semmit. Egyik darabnak sincs igazi története, skiccek, vázlatok, szövegek, történetkezdetek, foszlányok laza szövevénye, építőelemek, melyekből mindenki építhet magának valamit, ha tud.

Az első darab a Harminchárom változat Haydn-koponyájára a Bárka Színház felkérésre íródott, mégpedig a zeneszerző halálának 200. évfordulójára. Az író érintettsége nyilvánvaló, hiszen nem először ír Haydn-ről, aki egyébként élete nagy részét az Esterházyak szolgálatában töltötte Kismartonban. A sztori alapját pedig az adja, hogy a frenológia hívő Rosenbaum házaspár felnyitotta Haydn sírját és elemelte a koponyát, amely azután hosszú ideig az ő tulajdonukat képezte, végül 1954-ben egyesült újra az egész tetem az elmúlásban. Persze emellett megjelenik Haydn, a zeneszerző anya, a foglalkoztató herceg, Luigia Polizelli, aki Haydn szeretője, az Angyal és még sokan mások.

2008-ban, a Biblia évében, a budapesti Nemzeti Színház meghívásos Tízparancsolat-drámapályázatot hirdetett, melynek keretében Esterházyt kérték föl, hogy írjon drámát az első parancsolat alapján, mely így hangzik: „Én vagyok a te Urad, Istened, Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj.” Erre íródott Az én vagyok a Te. Az alapötlet modern, Esterházy abból indult ki, hogy a ma embere már nem óhajt szolgálni semmilyen hatalmat, de azt elvárná, hogy az Isten szolgálja őt, hiszen ő, az ember lett saját univerzumának középpontja. A szereplők (Az Úr, Angyalok Kara, Amál, a Királynő, a Fiú) folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, saját monológjaikat mondják, s közben színészeknek vallják magukat, akik színházat játszanak.

Az Oratorium Balbulum még különösebb mű, a Bécsi Filharmónikusok 2008-ban kérték fel Eötvös Péter zeneszerzőt egy modern oratórium komponálására, s ő kérte Esterházyt, hogy alkossa meg a szövegkönyvet. Az író a Google-n talált rá a témára, az 1100 évvel ezelőtt élt dadogó prófétára, Notkerre, aki szerzetes volt Sankt Gallenben, irodalommal és zenével is foglalkozott, de neve elsősorban dadogása miatt maradt fenn. Szereplői a Narrátor, az Angyal, a Próféta és a Kórus. A teljes szöveg 40 oldal, ezt húzták meg erősen, s így a tulajdonképpeni daljátékba kb. 12 oldal került be. A profán oratórium ősbemutatóját Esterházy sajnos már nem élhette meg, hiszen 2016. július 30-án a Salzburgi Ünnepi Játékokon csendült fel először a mű, a magyar közönség pedig 2016. november 24-én, a bécsi bemutató után egy nappal láthatta a Művészetek Palotájában.

A Hét utolsó szó sem egyszerű színdarab, hanem Joseph Haydn: A megváltó hét szava a keresztfán című művéhez rendel új szövegeket, ugyanis a darab az 1787-es eredeti bemutatón is a tételek között, Krisztus szenvedéséről szóló prédikációkkal került előadásra. Ezek helyett a prédikációk helyett írt az író új librettót, mégpedig a Budapest Sound Collective és Dubóczky Gergely felkérésére. Esterházy elsősorban a szenvedést ragadta meg és a kommunizmus legsötétebb éveibe helyezte a szöveget, amelyből ennek ellenére sem hiányzik a humor.

A kötet utolsó szövege, egyben Esterházy utolsó drámája a Mercedes Benz, melyet Janis Joplin hasonló című száma inspirált, s melyben az Úr és Lucifer köt jóbi fogadást egy család tönkretételére, mely család Ausztriában, Szlovákiában és Magyarországon egyaránt otthon van, s nyilván az Esterházyakról van szó, amiképp a helyszín is az Esterházyak romos galántai kastélya. A darab fő mondanivalója, hogy Közép-Európában mindenki ugyanarról beszél, függetlenül attól, hogy németül, magyarul vagy szlovákul szólal meg. A darab a szokásos Esterházy toposzokat játssza be, leghangsúlyosabb forrása a Harmonia Cælestis. A darab a Szlovák Nemzeti Színház fölkérésére született és 2017. január 7-én mutatták be Pozsonyban.

Különös, groteszk, de legalább annyira humoros, mint amennyire tragikus darabok Esterházy drámái angyalokkal és kihallgatótisztekkel, Haydn-nal és Joplinnal, apákkal és fiúkkal, egy dadogó prófétával és az öregedő Úrral, családdal, hagyománnyal, válsággal és felelősséggel, hittel, szabad akarattal, alkotással és pusztulással. Szerintem nagyon jók, de világos, hogy nem javasolhatóak mindenkinek, Esterházy rajongóknak azonban kötelező.

Esterházy Péter: Drámák
Magvető Kiadó, 2016.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.