Egy izgalmas történelmi krimi, amely 1950 tavaszán játszódik Budapesten, s a történet középpontjában a rettegett ÁVH működése, illetve egy elszigetelt ellenzéki csoport szervezkedése áll.
Dr. Cserhalmi Dániel az Állatorvostudományi Egyetem Növénytani Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense, akinek ez az első könyve, amely kimondottan jó, főleg ahhoz képest, hogy szerzője nem „profi” író. Már a könyvcím maga is beszédes, valószínűleg még azok is felkapják rá a fejüket, akik egyébként nincsenek tisztában a jelentésével. A kifejezés az 1950-es évek elején keletkezett, és arra utal, hogy az ÁVH emberei szinte minden esetben éjszaka becsöngettek, majd berontottak az áldozat lakásába és elhurcolták az illetőt (ennek a pszichológiai hatása mellett az a praktikus oka is megvolt, hogy ilyenkor találták a legnagyobb valószínűséggel otthon a kiszemeltet). A könyvben több ilyen jelenet is van, de van egy erre épülő poén is: 1950. március 5-én 1 óra 15-kor a szervezkedők feje, Zánkay László heves dörömbölésre ébred, miközben egy érces férfihang odakint azt üvölti, hogy „Kinyitni! Itt az Államvédelmi Hatóság!” Zánkay leizzad, hogy mit csináljon most, meg egyáltalán hogyan akadtak ilyen gyorsan a nyomára; de amikor ajtót nyit, kiderül, hogy tévedésről van szó: nem őt keresték, csak eltévesztették az ajtót…
A regény időrendben halad, de szinte végig két külön szálon (természetesen ezek később találkoznak). Az egyik szál egy fiatal, de igyekvő, a felettesei által is értékelt ÁVH-s százados, Szabados Imre mindennapjait mutatja be, míg a másik szálon egy rendszerellenes összeesküvés részleteivel ismerkedünk meg, melynek résztvevői egy színész, egy irodai dolgozó, egy karikaturista és egy idős órás. A cselekmény dinamikus, szinte filmszerűen pereg, s annak ellenére, hogy közel sincs tökéletesen megírva, olvastatja magát. Kevés szereplő, sok helyszín, izgalmas nyomozás, izgalmas szervezkedés egy hitelesen kidolgozott történelmi környezetben, melyben eddig alig játszódott még regény: ezt kínálja röviden a Csengőfrász.
Szabados tevékenysége kapcsán elég pontos képet kapunk az ÁVH működéséről, ő is azt teszi, amit a szervezetnél tenni kell: nyomozati munkát folytat, koncepciókat gyárt, gyanúsítottakat vallat (egészen addig, amíg be nem vallják, amivel gyanúsítják őket), és ha kell, nem riad vissza a fizikai erőszaktól, az érzelmi manipulációtól, a zsarolástól és a kifárasztástól sem. Az egészben persze a legborzasztóbb az, hogy ő maga is, ahogyan az egész szervezet és annak minden tagja tudja, hogy nincsenek valódi ügyek, a vádakat ők maguk koholják, olyan embereket és eseményeket kapcsolnak össze, melyeknek valójában semmi közük egymáshoz, olyan ügyeket (szabotázs, kémkedés) és összeesküvéseket göngyölítenek fel, melyek nem léteznek, s a bizonyíték többnyire egy puszta beismerés. S mindezt csak azért teszi az ÁVH, hogy kiszolgálja a Pártot, és annak bölcs vezetőjét, Rákosi Mátyást, valamint, hogy igazolja önmaga szükségességét. Persze a politikai koncepciógyártás nem magyar sajátság, ez minden totalitárius rezsim szükségszerű velejárója, hiszen az állandó félelem és a másik ember iránti mélységes bizalmatlanság az, ami hosszú távon képes lehet konzerválni egy ilyen elnyomó, embertelen gépezetet. A Rákosi korszaknak ezt az oldalát kiválóan mutatja be Cserhalmi Dániel.
A szerző egyébként rengeteg munkát fektetett az írást megelőző kutatásokba, mindennek aprólékosan utána járt: sok időt töltött az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában hiteles forrásokat olvasgatva, a Recski Szövetség Egyesület segítségével pedig olyan emberekkel is volt módja találkozni, akik valóban megjárták az ÁVH börtöneit. Konzultált a korszak ismerőjével, Müller Rolf történésszel, és úgy általában alaposan utánaolvasott a szakirodalomban minden kapcsolódó kérdésnek. Sőt a regény helyszíneit is mind felkereste, s természetesen a Fortepan gyűjtemény segítségével az ’50-es évek Budapestjével is megismerkedett.
A könyv egyetlen gyengesége, hogy Cserhalmi csak műkedvelő író. Ez megmutatkozik a közhelyszerű kifejezések, képek gyakori alkalmazásában, melyeket főként a kor leírására, a körülmények érzékeltetésére használ. Ezek különben akár igazak is lehetnek, de attól még (vagy talán éppen azért) közhelyek. Ilyenekre gondolok: „Mindannyian tudták, hogy akit egyszer elnyel az ÁVO gépezete, az ritkán kerül ki belőle élve.” (9. oldal). „Akinek a tekintete egy pillanatra mégis elidőzött a kocsikon, az is rögtön odébb fordult, majd idegesen körbepillantott, figyelő tekintetek után kutatva. Az emberek nem akartak gyanúba keveredni, és tudták, ha a kelleténél csak egy kicsivel is tovább vizslatják egy magas rangú elvtárs járművét, az később okot adhat némi kérdezősködésre.” (34. oldal). „…aki elhaladt az épület előtt, akaratlanul is kicsit gyorsított a léptein, és szemét a földre szegezve sietett dolgára.” (62. oldal). De előfordulnak központozási, nyelvhelyességi hibák, szóismétlések is, például: „…megszólalt egy hang a háta mögött. – Elnézést, de ezt ott felejtette – szólalt meg mögötte egy hang. (212. oldal). És végül vannak olyan apró logikátlanságok, melyek, ha szándékoltak is, nincsenek megmagyarázva, de látszólag a történet szempontjából nem bírnak jelentőséggel, mint amikor Szabados a 263. oldalon kijelenti, hogy nem dohányzik, majd a 278. oldalon rágyújt…
A Csengőfrász ezekkel együtt egy izgalmas történelmi krimi, amelyben amikor azt hisszük, hogy itt már minden feszültségnek vége, akkor jön még csak az igazán meglepő, nem várt fordulat. A könyv legfőbb érdeme, hogy míg az átlagember talán nem kezd el olvasni egy tudományos munkát vagy ismeretterjesztő művet, addig egy izgalmas, fordulatos krimit szívesebben vesz a kezébe, s ez alapján képet tud alkotni magáról a korszakról is. Ezen megfontolások alapján támogatta a kötet megjelenését a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára is. Nem tökéletes, de szerethető könyv tehát a Csengőfrász, amit ezért ajánlok szeretettel, s abban reménykedek, hogy Cserhalmi Dániel ír még könyvet a jövőben is.
Cserhalmi Dániel: Csengőfrász – ÁVH-regény
Atlantic Press Kiadó, 2018.