Réz Andrást én is először a rádióban hallottam, ahol ő volt “az imperialista amerikai film magyar szálláscsinálója” amit én nagyon bírtam benne. S persze későbbi pályafutását is nyomon követtem, aztán annak idején elolvastam a Válogatott szorongásaim című könyvét, meg a Mozibubust is. Mind a kettőben nagyon tetszett, hogy olyan volt, mintha hallottam volna, amint elmeséli nekem a véleményét a filmekről, meg hogy miért is olyan szorongó. Mondjuk a regényeivel (Orr, Köldök) nem tettem próbát, nekem túl elvontnak tűnt az alapkoncepció mindkét esetben, s eléggé tartottam is attól, hogy a fikció nem az ő műfaja, s nagyon nem szeretek ifjúkori bálványokban csalódni.
Most, hét évvel a Válogatott szorongásaim után itt a folytatás, és Réz Andrásnak még mindig van miért szorongania. S úgy gondolta, erről megint itt az ideje mesélni is. De persze nem csak a szorongásairól ír, hanem arról is, hogy milyen helyzetben van manapság a média, ahol bárkiből celeb lehet. Meg hogy mennyi a valóság tartalma a valóságshowk-nak (ha valaki még nem tudná: szinte semmi). Aztán felvázolja, hogy mi a különbség a félelem és a szorongás között, hogy miért szeretjük igazából a káoszt meg a szabályokat, hova fejlődik a világ és mi is lesz az ózonréteggel. Szóval ír ő az életről, a világmindenségről, meg mindenről. Douglas Adams klasszikusa visszatérő hivatkozás a könyvben. Egy szorongó embernek mi más is lehetne a mottója, mint az, hogy „Ne ess pánikba!”.
Réz András néhol vicces, néhol komoly, de főleg ironikus és szubjektív. A kötet felettébb szórakoztató, olykor elgondolkodtató. Láthatóan élvezettel írta meg a szerző az esszéket, s mivel csak mostanában fejezte be őket, nagyon is aktuálisak a benne boncolgatott kérdések. Kicsit erőltetettnek találtam, hogy itt-ott hivatkozott a regényeire (nem, nem fogom elolvasni őket akkor sem) és olykor hosszasan és többször is ecsetelt dolgokat, amiket korábban már megmagyarázott, mintha arra számítana, hogy aki olvassa, az nem feltétlenül penge. Jobban tetszett, amikor csak visszautalt, hogy erről már volt szó, vagy még azt se, mert feltételezte, hogy elsőre is megértettem, például amit a Káoszról írt.
Viszont majdnem ugyanazokat a nézeteket vallja a Facebookról, Twitterről stb., mint a pasim, aki kb. a fia lehetne, s nem hiába van bennük egyfajta egészséges paranoia, amit megértek. Meg elutasítása az egyre gyorsuló és rövidülő világnak, ahol ha 140 karakterben képtelen vagy kifejezni magad, akkor már nem is figyel a mondandódra senki. Annak ellenére azonban, hogy Réz András hangsúlyozza, ő sose lesz fent a Facebookon, a kötetet ott reklámozták. Persze tudom, azt nem ő csinálta, hanem a marketinges. De azért vicces.
Réz András: Még mindig szorongok
Réz és Társa Kiadó, 2011.