Raymond Carver: Katedrális

Raymond Carver: KatedrálisAz elidegenedés, a közöny, a tehetetlenség hétköznapi tragédiái elevenednek meg a XX. századi amerikai novellairodalom talán legzseniálisabb mesterének, az 1988-ban elhunyt Raymond Carvernek az írásaiban. Kritikusai szerint az író egész munkásságának legérettebb novelláit gyűjti csokorba a Magvető Kiadó gondozásában magyarul megjelent életműsorozat harmadik, befejező kötete.

Ne reméljen döbbenetes fordulatokat, hátborzongató izgalmakat, meghökkentő történeteket, lélegzetelállító csattanókat az, aki kezébe veszi ezt a kötetet. Minden kulisszában a ’70-es évek amerikai hétköznapjainak lidércnyomása jelenik meg, a megismert sorsok pedig az elsodort, az életben elbukott kisemberek átlagos sorsai. Ennek ellenére sok feszültség van ezekben az írásokban, sőt eljön az a pont is, amikor az olvasó már úgy érzi, hogy végül lennie kell valamilyen apokaliptikus lezárásnak, különös, bizarr fordulatnak, ami ezt az egyre növekvő feszültséget, ezt a nyomasztó légkört – akár egy tragédia formájában is – feloldja, katarzissá transzformálja. Azonban nem történik semmi. Hiperrealizmus, itt nincsenek csodák. A feszültség meg marad: bennünk.

A tizenkét novella mindegyike egy-egy pillanatkép emberi sorsokról, melyek gödörbe kerültek és egyelőre nem is látszik semmilyen kiút a zsákutcából. Állandó témája a párkapcsolatok válsága, a munkanélküliség, a kommunikáció lehetetlensége, a meg nem értés, a kiúttalanság és végül persze az egyetlen válasz a temérdek kihívásra (ami ugyan nem megoldás, hanem újabb, még talán az előzőeknél is nagyobb probléma) az alkoholizmus. Carver életének fordulatokban bővelkedő ötven éve alatt maga is megjárta azokat a mélységeket, melyeket írásaiban mérnöki pontossággal megjelenít, jóllehet ő sosem volt olyan névtelen, arctalan kisember, mint novelláinak „hősei”, leszámítva talán pályájának legelejét.

Nagyon sokrétű Carver írói tehetsége, ami a Katedrális oldalain megvillan. Egyáltalán nem egysíkúak ezek az írások, van hogy egyes szám első, van hogy egyes szám harmadik személyben zajlik az elbeszélés, a szerző néha férfiak, máskor nők bőrébe bújik, többen egyfolytában isznak (és vezetnek is), mások már az elvonón vannak, néhányan elhagyják családjukat, másokat elhagytak, sokaknak már most sincs munkájuk, mások még csak eztán veszítik majd el.

Stílusát tekintve egyértelműen a minimalista irányzathoz sorolhatjuk. Redukált szókészletet használ, rövid, tömör mondatokban meséli történeteit, ezen jellegzetességeivel gyökeresen szemben áll a posztmodernizmus általános irodalom-felfogásával. A minimalista prózában a nyelv csak eszköz a tartalom, Carver esetében konkrétan szociológiai-szociográfiai tartalmak megjelenítésére. A stílusa szikár, tényszerű, tömör, díszektől és sallangoktól mentes. Szereplőit nem jellemzi, nem elemzi cselekedeteik kiindulópontját, nem értékeli a végeredményt, senkit nem ment fel, de nem is ítél el, csak krónikásként tudósít az eseményekről, a következtetések levonását pedig (ha adódnak ilyenek) az olvasóra bízza.

Hősei természetesen nem igazi hősök, hanem olyan hétköznapi emberek, akik nem képesek arra, hogy sorsuk irányítását saját kezükbe vegyék, csupán passzívan sodrodnak az árral, csak elszenvedik az eseményeket. Carvert kizárólag az ő életükben kialakuló kis drámák foglalkoztatják. A történeteknek nincs olyan szabályos íve sem, hogy valahonnan tartanának valahová, inkább csak a szereplők életének egy pontján bekapcsolódunk, majd ugyanilyen hirtelen ki is kapcsolódunk belőlük. Carver stílusát szokás a piszkos realizmusnak (dirty realism) titulált, az amerikai prózában a XX. század ’70-es, ’80-as években kialakult irányzathoz sorolni. Pályafutására, írásaira különösen Hemingway, Csehov és Kafka gyakorolt nagy hatást, de korai munkái esetében még Faulkner hatása is kimutatható.

A magyar kiadásnak van néhány bosszantó technikai hiányossága, ami persze semmit nem von le Carver munkájának értékéből. A Magvető által kiadott, idegen nyelvből fordított könyvek második oldalán semmi más nem szerepel, csak a fordító neve: nos, ebből a kiadásból ez kimaradt, ezért ezt utólag beragasztva (!) pótolták. Ennél nagyobb probléma, hogy a külső borító hátsó részén olvasható rövid részlet nem ebben a könyvben, hanem Angela Carter: Esték a cirkuszban című (magyarul szintén a Magvető gondozásában megjelent) regényének 183. oldalán található. Feltehetően ebben az esetben is véletlen tévedésről van szó.

Mindent összevetve értékes olvasnivalót kaptunk kezünkbe a Katedrálissal, mely iránytűként szolgálhat a második világháború utáni amerikai életforma egy aspektusának, sötétebb oldalának megismerését illetően. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az amerikai realista irodalmat, a remekekbe szabott novellákat vagy a rövidprózát általában, és értékelni is tudják ennek a műfajnak minden szépségét és nehézségét, hiszen tudva levő, hogy milyen nehéz jó novellát írni. Nos, Carvernek ez sikerült, és nem is csak egyszer…

Raymond Carver: Katedrális
Magvető Kiadó, 2011.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..