Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0

Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0A fiatal, ám nem kezdő író kötete nem regény (aminek láttatja magát), hanem három egymáshoz lazán kapcsolódó kisregény, melyek közül a középső inkább csak ugyanazon témában írott novellafüzér. Nézzük, milyen olvasmány lehet ez a különös hibrid!

A szerző 1978-ban született Erdélyben és itt kezdte irodalmi pályafutását is, de első regénye már 2002-es Budapestre települése után jelent meg. Eddigi munkássága alapján az erdélyi magyar írók körébe soroltatott, jelen regényével azonban igyekszik távolodni ettől a meghatározástól és nyit az általános emberi témák irányába. Ebben a kötetben is sokat merít saját korábbi élményeiből, tapasztalatiból, hiszen dolgozott már hivatalban, s jelenleg is gyakorló angoltanár (hiszen eredeti végzettsége szerint magyar-angol szakos bölcsész). De hogy senki se próbáljon valós személyeket (vagy hivatalokat) a könyvben felfedezni, ott áll már az első rész előtt a figyelmeztetés, hogy minden szereplő vagy esemény szigorúan a képzelet szülötte.

A könyv címében nem vicc a 2.0! Egyfelől utalás Shakespeare Lear királyának Vörösmarty-féle fordítására, ahol a Bolond szájából hangzanak el ezek a szavak: „Nem kell vala megvénülnöd, mielőtt a fejed lágya benőtt” Ez tehát az eredeti, a következő változat pedig az Európa Könyvkiadó egykori felelős szerkesztőjének, Borbás Máriának érdeme, aki Nem kell vala megvénülnöd címmel fordította le 1969-ben John Wain amerikai író Nuncle című elbeszélését.

A regény három, terjedelmében is különböző részre oszlik, részben az ifjúkor, férfikor, öregkor hármasságára utalva, részben pedig a rockballadák felépítését követve, mint verse, bridge és chorus. Az első részben, melynek címe: Feljegyzések a hivatalból, a főszereplő, az elbeszélő Fényező Nagyjuhász János, még fiatal legényember, aki a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatalában dolgozik. Ez a rész a bürokratikus hivataloknak egy túlírt, és mint ilyen, jelentősen torzító és túlzó szatírája. Ebben a hivatalban a hivatalnokok kedélyesen kávézgatva arról beszélgetnek, hogy mennyire túl vannak terhelve, máskor állásuk elvesztésétől aggodnak vagy egymás lejáratásával vannak elfoglalva. A fejezet (kisregény?) nyelvezete ütős: vicces, humoros, máskor bürokratikus, megint máskor a legdurvább argóig elmegy, egyes részei pedig a pornográfiát súrolják (avagy annak paródiájaként olvasandóak). A 115 oldalas első rész történetébe nem szeretnék mélyebben belemenni, annyit azonban fontos tudni, hogy a végén János az utcán találja magát, s mehet vissza magántanítványoknak és cégeknek angolt tanítani.

Gyakorlatilag ennyi a kapocs az első és a második rész között, amely utóbbi Az angoltanár evangéliuma hangzatos címet viseli. Ez a rész jóval kevésbé egységes, mint az első. Itt nem egy történetet mesél el az író, inkább az angoltanárok életét mutatja be viccesen, ironikusan, helyenként sírva-vigadósan elbeszélések laza füzérén keresztül. Ezek a sztorik állnak a legközelebb a realista prózához, a történetek sincsenek annyira elszakadva a valóságtól, mint a hivatal gyilkos szatírája. Humora ennek ellenére mélyebb, átütőbb, de intellektuálisabb is. Ez a könyv messze legjobb része, kár, hogy egyúttal a legrövidebb is, mindössze 48 oldal. Különösen sziporkázó fejezet A fordítás gyönyörűsége, melyben János gyakorlatilag egész nap a „fantastic” szó megfelelő magyarításán gyötrődik, míg végül „fantasztikusnak” fordítja (egy egyébként csapnivalóan rossz és magyartalan mondat kellős közepén. Hasonlóan briliáns humorral megírt elbeszélés A maszatolás művészete is, amikor a nem kellően felkészült angoltanár belefut egy gyakorlatba, melyben előfordul a „harp” szócska, melynek jelentéséről ugyan fogalma sincs, de tanítványai kérdésére rögtönözve „hörcsögnek” fordít, ami azonban a mondat-kontextusba sehogy sem illik: „Vettem egy hörcsögöt, melyet a szállítómunkások ma délután szállítanak ki.” Végül megérdemel pár szót az Epilógus is, mely az angoltanár evangéliumát meséli el, mégpedig a Károli-féle Bibliafordítás nyelvét véve alapul.

A harmadik részre a kötet hangulata elképesztően elborul: a sötét, depresszív antiutópia 2050 táján játszódik, Fényező Nagyjuhász János időskorában, melyben törékeny, özvegy öregemberként jelenik meg előttünk. Ebben a fejezetben szinte teljesen eltűnik a humor és ezzel párhuzamosan a narráció is irracionálissá változik: az egész történet korunk társadalmi beidegződésének egyfajta karikatúrájává lesz. A fejezet alapötletét egyébként a szerző 2050-ik év című novellája adja, ami a jövőben játszódik, amikor egy új törvény alapján mindenkit kivégeznek, aki az ezredforduló előtt született. Itt újra ez a világ elevenedik meg: a radikális politikusok munkája, a gazdasági hanyatlás és az emberek cinizmusa oda vezet, hogy az időseket először csak gettókba zárják, később már kivégzik, miközben az utcákat bandába verődött fiatalok uralják, akik idős emberekre vadásznak. Jánost lánya és veje egy ablaktalan tetőtérben tartja bezárva, állítólag saját biztonsága érdekében. Ez a fejezet nem csak a leghosszabb (175 oldal, ami több mint az első két fejezet együtt), de a legszövevényesebb is, nem egyértelmű az időrend, ráadásul János és vele együtt az olvasó is folyamatosan elbizonytalanodik a padlástéren kívüli valóságban lejátszódó történések hitelességében. S ha ez nem volna még elég, az elbeszélő saját írásai, naplója is belekeveredik a történetbe. Ez a rész a könyv egészének átlagát jelentősen lerontja: a történet lapos, a karakterek sekélyesek, az ábrázolásmód leleménytelen. A két öreg padlástérben kialakuló szerelme és szabadságharca a rész egészénél is erőtlenebb: szót sem érdemel.

A szerző nyelvezete ötletes, bravúros: sok hangja van, de mindegyiken úgy ír, mintha az volna az igazi: a mondatok nem suták, természetesen peregnek egymás után, humora nem izzadságszagú, trágárkodása nem önkényes (legalábbis az esetek döntő többségében nem az). A narráció ügyes, a szövegjáték megfelelő és mindez megfér a háttérben végig meghúzódó társadalomkritikai attitűddel. Nagy Koppány Zsolt saját életművén belül is lép: eltávolodik a szövegirodalomtól, s a jelöletlen idézetek posztmodern halmozása helyett majdnem minden vendégszövegnek megadja a pontos helyét, mégpedig angolszász módra, az idézet után zárójelben; szerző, cím, kiadás, oldalszám formátumban.

Vagyis Nagy Koppány Zsolt regénye, bár a tökéletestől azért messze van, mégis figyelemre méltó munka: jól lovagol meg mai igényeket, kortárs trendeket, aminek következtében szélesebb körben is figyelemre tarthat számot. Csak hát: az a harmadik rész ne volna…

Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0
Magvető Kiadó, 2014.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .