Szijj Ferenc: Növényolimpia

Szijj Ferenc: NövényolimpiaKomor, kilátástalan, alkoholmámoros, abszurd – ezek a jelzők juthatnak eszünkben napjaink egyik legjelentősebb költője, Szijj Ferenc első regényével kapcsolatban. Kérdés, hogy regény-e egyáltalán, mert története esetleges, így sztorifüggőknek, élményolvasóknak ellenjavallt, amolyan “nehézirodalom”, amibe hétpróbás olvasóknak is beletörhet a bicskája.

A könyv története roppant egyszerű, néhány lazán és esetlegesen összekapcsolódó szál jelenik meg mindössze, melyek nem is nagyon futnak ki sehova. Egy névtelen elbeszélő monológját halljuk, a külső valóság csak az ő szubjektumán és alkoholgőzős elméjén átszűrve jelenik meg. Hősünk a kötet elején egy nylon szatyorban átveszi egy hölgy férjének csontjait, hogy elintézze az újratemetést. A temetőben találkozik egy titokzatos idegennel, aki egy svájci örökösödési ügyben vizsgálódik, és magas pénzösszeget helyez kilátásba, ha segít felkutatni egy bizonyos Drametár nevű illetőt. Közben szó esik egy kormányfő-tanácsos ismerősről, aki zsebből hajlandó fizetni egy turisztikai látványosság ötletéért. Majd váratlanul egy nyolcvanas évek végi majálison találjuk magunkat, ahol az elbeszélő és volt barátnője, Tünde irgalmatlanul berúgnak. Egy kocsmában majdnem rásóznak egy nyulat (amely azonban később mégiscsak nála lesz, de lehet, hogy ezt csak képzeli, mert a nyúl beszél hozzá, ami az elbeszélő szerint is lehetetlen). Összeismerkedik két rendőrségi besúgóval, Horváthtal és Némethtel, akik információkat várnak tőle. Egyszer egy táska pénzt kell leszállítania valahova, de nem találja a címet, és még a táskát is elveszíti. Szóba kerül, hogy növényolimpiát rendeznek Magyarországon, de az is, hogy időközben lefújták. Ezek a sehová nem tartó történetmorzsák jelennek meg a kötetben, de a szerző nem is akarja azt a látszatot kelteni, hogy ez lenne a lényeg.

A lényeg ugyanis maga a szöveg, ami egy végtelenül hömpölygő monológ. Ez a monológ rendkívül nehézkes, zegzugos, felsorolásokkal, betoldásokkal tarkított, gyakran nehezen követhető vagy egyenesen követhetetlen, a névtelen elbeszélő körüli történésekre, a lezajlott párbeszédekre adott belső reflexiókra épülő gondolatfoszlányokból áll össze. Ez azt is jelenti, hogy nem tudjuk, mi a valóság és mi csupán a képzelet játéka, hiszen minden akció az elbeszélő fejében játszódik le, amitől minden iszonyú homályossá válik. Ezt a homályosságot csak tovább fokozza, hogy az elbeszélő folyamatosan az alkoholos befolyásoltság különböző stádiumaiban van: a szalonspicctől egészen a merev részegségig. Ráadásul minden jel arra utal, hogy az elbeszélő maga is súlyosan terhelt, és nem csak szociális helyzete, az alkoholhoz fűződő függő viszonya, állandó pénztelensége miatt, hanem mert súlyos kényszerképzetek gyötrik, gondolkodásmódja paranoid, néhol skizoid. A névtelen elbeszélő nyilvánvalóan képtelen megbirkózni a világ kihívásaival, erre mindössze két válasza van: az életvitelszerű alkoholizmus, és a növényi, pusztán vegetatív szintű létezés. A regény tónusa a fentiekből fakadóan sötét, hangulata nyomasztó, komor, depresszív; amely azonban kedélyes humorral van elbeszélve, melyben gyakoriak a helyzetkomikumra épülő burleszk-szerű elemek is (mint amikor egy szekrény tetejéről az elbeszélő fejére potyognak a csontok), így gyakran nem tudjuk eldönteni, hogy nevessünk-e vagy inkább sírjunk. Például kimondottan vicces a világraszóló turisztikai látványosságnak javasolt óriási törpe gondolata (merjünk kicsik lenni, nagyban)…

A könyv pszeudo történetének legalább két síkja van: az egyik a nyolcvanas években, a másik napjainkban játszódik. Ez azonban nem zárja ki, hogy akár több sík is lehet, például egy rendszerváltás utáni vagy kétezer környéki, a szerző ezeket jelzés nélkül váltogatja, így viszonylag nehéz követni, éppen hol vagyunk. Ez az idősík-váltás a Mesterséges lélegeztetés című fejezetben többször is megtörténik, ugyanis két nagyon hasonló történet van párhuzamosan elmesélve. Mindkét történetben az elbeszélő kocsmában van (mint mindig) és iszik (mint mindig), csak a jelenkori színben Teknokol Karcsival, a Kádár-koriban pedig két erőszakos beszervezővel. Váratlanul a szomszéd asztalnál valaki rosszul lesz és mentőt kell hozzá hívni. Lehetséges, hogy az első a regény jelenében történik, ami kapcsán az elbeszélő eszébe jut, hogy ez vele egyszer már megtörtént, de az is lehet, hogy mindkettőt csak képzeli. De nem csak az idősíkok váltakoznak, hanem a valós események és a látomásos történések is: ezek néha olyannyira egymásba csúsznak, hogy teljességgel lehetetlen szétszálazni őket, már csak azért is, mert az elbeszélő folyamatosan iszik, ami meglehetősen aláássa a megbízhatóságát. Vagyis pusztán az olvasón múlik, hogy mit tekint “valós” eseménynek, s mit a delíriumos magánmitológiát létrehozó víziónak.

A regény három részre (Első rész, Közjátékok, Második rész) és huszonegy fejezetre van osztva. Négy fejezet kivételével mindegyik az elbeszélő monológját tartalmazza, ha valaki más beszél (például Tünde vagy Németh és Horváth) azt is ő idézi függő beszéd formájában. A kivételek között van két levél: a Felbecsülhetetlen értékek című hetedik fejezet, amit Aranka ír az elbeszélőnek, a második a 17. fejezet Az óriási törpe, amit az elbeszélő ír a kormányfő-tanácsosnak. Kivételes az első és az utolsó fejezet is, ezek valószínűleg az értelmezési kereteket volnának hivatva kijelölni, de persze ez sem egyértelmű, mint ebben a könyvben semmi sem az. Az első fejezet címe Álomszerű tisztánlátás, a szövege azonban mindössze csak ennyi: [Hiányzik.], míg az utolsó fejezet, a Holttest a temetőben egy rövid újsághírt tartalmaz, ami arról tudósít, hogy területrendezést végző munkások ismeretlen, 55-60 év körüli férfi holttesttét találták meg a temető egyik elhagyatott részén.

Furcsa az elbeszélő személye is. Azonkívül, ami a könyv oldalain történik vele, vagy ami lejátszódik a fejében, nem tudunk meg róla szinte semmit. Nem tudjuk, honnan jön, hová tart, mi a foglakozása, hol lakik, van-e munkája (bár az valószínűleg nincs), mennyi idős stb. Innen-onnan párbeszédekből pár dologra lehet következtetni: valaha régen járt (volna) egyetemre, de onnan kicsapták (volna) részegen (hogy máshogy) tett rendszerkritikus kijelentései miatt. Hogy született (volna) Tündével egy közös gyerekük, ami miatt Tünde gyerektartást követel, de az elbeszélő tagadja, hogy létezne ez a gyerek, de általában azt is, hogy Tündének gyereke volna (ezt az abszurd vitát egyébként kétszer is lefolytatják, cirka harminc év eltéréssel). Hogy Tünde következő élettársát, Váber Lacit, az elbeszélő jelentette (volna) fel, ami miatt Váber Laci börtönbe került (volna), és ott öngyilkosságot követett (volna) el, ami miatt az elbeszélőt Váber Laci testvére és sógora keresnék és meg akarnák ölni. Ennek azonban a regényben semmi nyoma. És még számtalan ilyen feltételes mondat fogalmazható meg, kijelentő azonban egy sem. Szijj egyébként sem törekszik arra, hogy az elbeszélőt bármennyire is reális figurának állítsa be, nyilvánvalóan ilyen ember csak egy irodalmi alkotásban létezhet: olyan bonyolult mondatokban fogalmaz, annyi kitérőt, irodalmi allúziót használ, ami egy lecsúszott, alsó társadalmi rétegbe tartozó ember esetében teljesen kizárt. De ugyanennyire irreális a regény összes többi szereplője is.

Szijj Ferenc Növényolimpia című írása nehéz és fárasztó olvasmány. Szövegezése miatt a figyelem fenntartása már középtávon is erőfeszítést igényel. Vannak benne erős 5-10 oldalak, de ez a végtelen monológ háromszáz oldalon nemcsak túlzás, de értelmetlen is. A történet novellába talán elég volna, de regénybe nagyon kevés. A Növényolimpia kilenc oldalban talán zseniális lenne, így azonban gyengécske és idegesítő. A fülszöveg realista nagyregényt ígér, de ez a könyv nem realista, nem nagy, de még csak nem is regény: a cselekmény a semmiből jön és sehova sem tart, a szövegezés zavaros és érthetetlen, hosszú távon pedig rendkívül fárasztó. Vannak persze pozitívumok is benne: érdekes a komor hangulat és a folyton felbukkanó humor kettőssége, és jól sikerül ábrázolni a folyamatot, ahogy a mind több alkoholt fogyasztó személy tudata elfelhősödik, realitás kontrollját elveszti, minden felgyorsul és szétesik körülötte. A Növényolimpia nehezen felejthető, mély nyomot hagyó olvasmány, amit sajnos nem lehet befektetés nélkül szeretni, vagyis ajánlani sem lehet mindenkinek – de azért van benne valami, ami nem hagyja nyugodni azt, aki egyszer elolvasta.

Szijj Ferenc: Növényolimpia
Magvető, 2017.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..