Egy különös, nem teljesen valódi, de nem is teljesen álomvilágba kalauzolja el az olvasót a világhírű német-osztrák író 1997-ben, mindössze 22 esztendős korában megjelent első regényében, melyben egy Arthur Beerholm nevű illuzionista, „mágus” rövid és lehangoló életével ismerkedhetünk meg.
Kehlmann az utóbbi években igazán felkapott író lett, az idei (2018-as) könyvfesztiválnak ő volt a díszvendége, A Beerholm-illúzió újbóli megjelentetésének apropóját is ez adta. Aki azonban a kritikusok által agyondicsért kehlmanni intelligenciát és humort kívánja föllelni a regényben, csalódni fog: A Beerholm-illúzió ugyanis az író korai zsengéje, gyöngécske szárnypróbálgatás csupán a nagy művek előtt. Ettől még persze az életmű része, akárcsak A világ fölmérése, az Én és Kaminski vagy épp a Tyll.
Az egyes szám első személyű elbeszélés főszerelőjének, Arthur Beerholmnak a származását nem ismerjük, nevelőszülőknél nő fel, különösen erősen kötődik a nevelőanyjához, akit még gyermekkorában tragikusan veszít el: villám sújtja halálra tulajdon kertjükben. Nevelőapja kimondottan jómódú, bár az sosem derül ki, hogy mivel keresi a kenyerét. Arthur egy unalmas, de nagyon elit és magas tandíjú svájci internátusban folytatja tanulmányait: itt fordul érdeklődése a kártyatrükkök felé. Az iskola elvégzése után matematikai érdeklődése indítja groteszk módon éppen teológiát tanulni, kis híján pap lesz belőle, de aztán észbe kap, s újra az illúziók világa felé fordul. Pár évnyi küzdelmes vergődés után a híres mágus, Jan van Rode egyetlen tanítványa lesz, s még nincs 30, amikor a csúcsra ér: s ő lesz a világhírű és ünnepelt illuzionista. Azonban a csúcson is elégedetlen (ahogy korábban mindig): egyre inkább elmosódik számára a határ a valóság és a varázslat között, mígnem a történet a regény kiindulópontjához nem érkezik, hogy egy tévétorony éttermében ül és írja ezt a szöveget, hogy azután, ha a végére ér, és kiteszi az utolsó pontot, kiugorjon a toronyból. Célja nem az öngyilkosság (bár természetesen ezt a lehetőséget is számba veszi), hanem hogy megtudja az igazságot: vagy földbe csapódik és meghal, vagy pedig szárnyra kel.
Monológját nem öncélúan írja le, címzettje van, egy lány, egy titokzatos szerelem, akinek elmeséli az életét, és akiről egyébként azt gondolja, hogy soha nem fogja olvasni eme sorokat, sőt, és itt a csavar, nem is biztos, hogy létezik. Arthur azt állítja, hogy ő képzelte el és illúziók segítségével ő keltette életre, de aztán valósággá lett a kedves, akit az önmaga előképének, alteregójának tekintett mesebeli Merlin mágus szerelmének mintájára Niuménak nevez. Merlin maga alkotta meg Niumét, de a varázslat annyira jól sikerült, hogy a mágus is hatása alá került, így tudta végül Niume Merlint megsemmisíteni.
A regény központi kérdése nem a szó szoros értelmében vett mágia, a látszat, a trükkök mögött felsejlő csalás, hanem olyan világnézeti, filozófiai utak és zsákutcák bejárása, melyek a hit, a matematika, az illúzió és a varázslat határmezsgyéjét szelik át újra és újra. Beerholm célja a valódi mutatvány létrehozása: amíg trükközöl, addig benne van a pakliban, hogy lebuksz, csak az igazi varázslatba nem lehet belekötni. Kell, hogy maga a mágus is elhiggye, hogy amit csinál, az valóság, és ezen a ponton találkozik a valóság és a varázslat, mint két párhuzamos valahol a végtelenben…
A Beerholm-illúzió legfőbb problémája, hogy egyáltalán nem hiteles: a főhős folyamatosan szenved, gyakorlatilag mindig azt történik, amit szeretne, de ettől függetlenül egyre jobban gyötrődik. Kehlmann próbálja szívszaggatóan ábrázolni hőse sanyarú sorsát, de semmi okunk sajnálni Beerholmot. A történetben nincs semmi megrázó, semmi fatális véletlen, vagy éppen sorsszerűség, vagy valami, amire Arthur predesztinálva volna. Ráadásul az elbeszélő stílusa kimondottan bosszantó: önelégült és nagyképű; ahogy sajnálni nem tudtuk, úgy szeretni is képtelenek vagyunk. Nem derül ki, hogy Beerholm tényleg akkora mágus-e, hogy pusztán akaratával és képzeletével létrehoz dolgokat, vagy egy depresszív és skizofrén lelki alkatú pszichiátriai beteg, esetleg (és erre is van utalás a szövegben) ezt csak álmodja valaki. Ez utóbbi persze sok mindent megmagyarázna, kivéve azt, hogy miért is írta ezt a könyvet az író.
Nem tökéletes munka Daniel Kehlmann első regénye, de nem is rossz olvasmány, sőt elképzelhető, hogy valaki számára kimondottan sokat fog jelenteni, ha a könyv egyes mozzanataiból saját élethelyzetére eszmél, és inkább megérinti a szöveg, mint engem, akit sajnos hidegen hagyott.
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió
Magvető Kiadó, 2018.