Gárdos Péter: Hajnali láz

Gárdos Péter: Hajnali lázA való élet szerelmes regényét írta meg Gárdos Péter filmrendező, mely két fiatal holokauszt-túlélő egymásra találását meséli el röviden és lényegretörően, de a történet igazi varázsát mégis az adja, hogy mindez a valóságban is megtörtént.

A szerző, bár nem fiatal (67 éves), ez még csak az első regénye, hiszen eddig filmrendezőként alkotott maradandót (Szamárköhögés, A porcelánbaba, Tréfa). Ráadásul ez sem regénynek indult, hanem forgatókönyvnek, de így sikerült. Más kérdés, hogy később lett belőle forgatókönyv is, kicsit átdolgozva és kerettörténettel ellátva, amelyből azóta film is készült, a bemutató hamarosan várható. A regény nem teljesen új, öt esztendővel ezelőtt jelent meg első alkalommal, most pedig a Libri Kiadó látott benne ismét fantáziát. Ráadásul ők külföldi értékesítésben is gondolkoztak, ami nem várt sikerrel járt: a regény az idei londoni könyvfesztivál slágere lett, huszonhat kiadó csapott le rá, így nemsokára meg fog jelenni többek közt angol, francia, német, olasz, spanyol, norvég, portugál, görög, kínai és koreai nyelven is.

A nem mindennapi történet, melyben a főszereplők saját nevükön szerepelnek, Gárdos Péter szüleinek mesébe illő megismerkedését tárja elénk. A filmrendező szülei ugyanis, miután túlélték Bergen-Belsen poklát, egy rehabilitációs program keretében Svédországba kerültek, ahol jól felszerelt kórházakban ápolták a legyengült, csontsovány, sokkos állapotban lévő, és gyakran súlyos beteg embereket. A könyv egyik főhősét, Miklóst lényegében kétszer ítélik halálra, először akkor, amikor koncentrációs táborba küldik, második alkalommal pedig svédországi orvosa, aki súlyos és gyógyíthatatlan tüdőbetegséget diagnosztizál nála, és mindössze hat hónapot jövendöl neki. A 25 esztendős, hithű kommunista Miklós azonban nem hagyja magát: hiába mindössze 27 kilós és halálos beteg, élni akar, sőt meg akar nősülni, ezért megszerzi 117, szintén svédországi rehabilitáción résztvevő, szintén Debrecen környékéről származó fiatal zsidó hölgy elérhetőségét, és mind a 117-nek levelet ír, ráadásul ugyanazzal a szöveggel. Húszan válaszolnak is neki, s több párhuzamos levelezés is elindul, de Miklós számára hamar kiderül, hogy az igazi nem más, mint az akkor még csak 19 éves Lili, aki két évvel a történtek után valóban a későbbi filmrendező, Gárdos Péter édesanyja lesz.

A Hajnali láz szaggatott, töredékes, túlfűtött érzelmekkel átszőtt levélregény. A szerző 1998-ban, apja halála után kapta meg édesanyjától a kék selyemzsinórral átkötött levélköteget, melyről előtte semmit sem tudott. Egyetlen éjszaka alatt átolvasta az egészet, s rögtön elhatározta, hogy megírja a történetet, de újabb tíz évébe tellett, mire hozzá tudott kezdeni. A történet a regényben éppúgy, mint a valóságban, 1945 nyarán kezdődik, amikor a későbbi szerelmesek Svédországba kerülnek és tart egészen 1946 márciusáig, amikor is Stockholmban zsidó szertartás szerint összeházasodnak. A történet végig két szálon pereg Lili és Miklós vonalán, akiket egymástól több száz kilométerre lévő rehabilitációs barakk-kórházakban ápolnak. A regény gyakran idézi a levelek bizonyos passzusait, részleteit, de igyekszik ésszerű távolságot is tartani tőlük, hiszen a levelek általában lélektani síkon mozognak, s gyakorlati történésekről nem, vagy csak nagyon áttételesen szólnak, azokra legfeljebb következtetni lehet. Így ahhoz, hogy a történetnek kialakuljon valamilyen dramaturgiája, a szerző kénytelen volt valamelyest átírni, átértelmezni, átértékelni a valóságot.

A két szerelmes levelezésének legsokkolóbb sajátossága, hogy egyáltalán nem említik a közelmúltat, még csak nem is utalnak az átélt borzalmakra. Mélyen eltemetik magukba a történteket, csak legbelül mantrázva azt, amiről beszélni egyébként nem lehet. Gárdos Péter így nyilatkozott  erről: „A koncentrációs tábor traumáját a szüleim soha nem bírták feldolgozni. Anyámban is csak apám halála után szakadt fel igazán a gát. Az ő szerelmük, legalábbis lélektani értelemben, egyfajta válasz volt Bergen-Belsenre. Szégyellték a múltjukat, el akarták felejteni, két kézzel kapaszkodtak egy új élet lehetőségébe.”

A regény igazi különlegessége, hogy posztholokauszt történetet mesél el: a cselekménye ott indul, ahol a holokauszt irodalom véget ér, a koncentrációs tábor kapuján kívül. A Hajnali láz ilyen értelemben az élet regénye: arról tesz tanúbizonyságot, hogy van élet a halál után, hogy mindig lehet és kell továbblépni, hogy nem szabad feladni. Ilyen értelemben akár zseniális is lehetne, de sajnos nem az. Gárdos munkáján látszik, hogy a szerzője nem író: a nyelvezete minimalista, fordulatai sablonosak, nincs feszültség a lapok között, izgalom és szenvedélyek híján egy hosszúra nyúló, csepegős-nyálas, szépelgő szerelmes történetet olvashatunk. A karakterek inkább csak skiccek, végig árnyékban maradnak, a két főszereplőn kívül a többi szereplőnek nincs mélysége, nincs egyénisége (kivétel ez alól talán a folyton füstölt heringet zabáló, Istennel és saját feleségével is perben álló Kronheim rabbi, aki üde színfoltként bukkan fel a regényben). Vagyis a Hajnali láz a giccs határmezsgyéjén mozog, és hogy mégsem billen át, kizárólag annak köszönheti, hogy megtörtént eseményeket mond el. Egy fikciós regényben ezt a sztorit félredobnák azzal, hogy hihetetlen, ilyen nincs – holott ez tényleg megtörtént! A világ pedig szomjúhozza az erős, különleges, súlyos és átélhető történeteket, ez adja a Hajnali ház legitimitását. A kép, ami Gárdos Péter első regényének elolvasása után marad tehát, kettős: mint irodalom, nem igazán magas szintű produktum, de a sztori eredetisége miatt mégis javaslom az elolvasását!

Gárdos Péter: Hajnali láz
Libri Kiadó, 2015.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.