Závada Pál: Hajó a ködben

Lehet-e, szabad-e kollaborálni az ellenséggel, ha a puszta túlélésünk a tét? És egyáltalán erkölcsileg, morálisan legitimálható-e ez a kollaboráció, vagy ha nem, akkor mi lenne a megfelelő hozzáállás: mi tehető meg annak érdekében, hogy mentsük az életünket? Ezek a kérdések merülnek fel Závada Pál legújabb regényének olvasása közben, melynek tárgya a zsidó származású Weiss Manfréd örökösöknek az SS-szel kötött alkuja.

Závada írásművészetétől nem idegen a történelmi regény, mint zsáner. Mégpedig a kifejezés erős értelmében, hogy nem csupán valamely történelmi trauma feldolgozásával állunk itt szemben (lehet az Trianon éppúgy, mint a Holokauszt, kinek kinek mi), hanem hogy az adatolható tények és megtörtént események, valós szereplők, történelmi személyek és helyzetek már eleve adott hátterébe íródik bele a regény tulajdonképpeni cselekménye, egy fiktív szál, vagy akár egy lokálisnak gondolt személyes történet. A regény tárgya jelen esetben az az alku, amit a Weiss Manfréd örökösök (az iparmágnás gyermekei és azok házastársai, kiterjedt közel ötven fős rokonság) köt az SS-szel Magyarország német megszállását követően, melynek értelmében mérhetetlen vagyonukért cserébe szabadon távozhatnak az országból Svájcba illetve Portugáliába. Az erkölcsi dilemma persze ebben az, hogy vannak egyenlők és még egyenlőbbek, hiszen a vidéki zsidó iparosnak vagy szatócsnak nem volt adott az az opció, hogy megvásárolja az életét. Klasszikus pénzt vagy életet szituáció alakul ki, melyben az örökösök – jobb megoldás híján – egy szerződést kötnek a németekkel, melynek értelmében a csepeli gyárat, minden ingatlan és ingó vagyonukat 25 évre bérbe átengedik a SS-nek, cserébe viszont nem kell osztozniuk a többi zsidó sorsában. Vajon ez kollaborálás? És ha igen, akkor vajon mikor kezdődött, hiszen már évekkel korábban is német repülőgépekhez gyártott alkatrészeket a konszern, vagyis jól prosperált a háborús konjunktúrából, ami meg is látszott a családtagok fényűző életén…

A Hajó a ködben szereplői, mint egy kórus, többes szám első személyben beszélnek, így az események közvetlen közeléből tudósítanak. Persze kérdés, hogy kiket takar ez a kórus, kiknek a szemszögéből látjuk a történteket, kik azok a „mi”? S persze erre a kérdésre több válasz is adható: az első nyilván a Weiss-klán, az érintett család tagjai, ez a korántsem homogén, de személyes vitái ellenére is összetartó közösség. De néha a családon túlemelkedve, az egész zsidóságra is utalhat ez a többes szám első személy. Maga a kulcstörténet, ami lényegében családi megbeszélések láncolata, lineárisan halad előre, de néha megszakítják visszaemlékezések. A kórus által elbeszélt főtörténetre azonban ráépül egy második történetszál, melyet annak szereplői – mindhárman fiktív karakterek – mesélnek el: Artúr, Helén és Lola. Závada kiválóan oldja meg, hogy gyakorlatilag az első mondatból megtudjuk, hogy ki beszél, így ez a több hang sem okoz semmilyen zavart.

A második szál egy lektűrösebb szerelmi történet, mely a család megmenekülésének kissé tán szárazabb meséjét kívánja fogyaszthatóbbá tenni. Ennek szereplői egy kitalált Weiss-lány Helén, az ő férje Kohner Artúr (mindketten ötven fölött), valamint egy másik Weiss-lány időközben megözvegyült menye, a 32 esztendős Valériusz Lola. Artúr és Lola néhány éve már házasságtörő kapcsolatot tartanak fenn, de erről nemcsak Helén tud, hanem az egész család is, igaz mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla. Ettől függetlenül persze a szerelmi háromszög résztvevői komoly sebeket okoznak egymásnak és szenvednek el viszont, Artúr pedig morálisan leszerepel, hiszen Lolával szakítani sem mer, de őt felvállalni, mellette kiállni sem: amikor a menekülés részleteit kidolgozó családi tanács itt szándékozik hagyni Lolát (miután nem örökös így kimaradna az utazó keretből), több családtag is szót emel Lola érdekében, de Artúr nem, ő hallgat…

A regény igazi tetőpontja vitathatatlanul az a pörgős dialógus, melyet Kurt Becher SS alezredes folytat le a család valódi fejével, Báró Chorin Ferenc iparmágnás, felsőházi taggal, aki ráadásul a kormányzó barátja is. A szituáció épp annyira abszurd, mint amennyire ténylegesen megtörtént: Becher Chorin saját, azóta elkobzott villájában fogadja a mauthauseni fogságból frissen hazatért iparbárót, hogy kedélyesen csevegjenek. Ez a párbeszéd annyira élő, annyira plasztikus, mintha nem is egy regénybe, hanem egy színdarabba készült volna eredetileg (aminthogy abba is készült). Ez a dialógus abszolút kilóg fölfelé még ebből az egyébként igen magas színvonalú szövegből is. Ráadásul a történet szempontjából is ez a regény valódi közepe, mert itt körvonalazódnak első alkalommal annak a szerződésnek a sarokpontjai, mely alapján végül a Weiss-család ötven tagja szabadon távozhat. A szerződés további részletei azután újabb és újabb találkozókon meg persze a családi tanács ülésein kerülnek kidolgozásra.

A fiktív szereplőkőn túl találunk még egy félig valódi szereplőt, Weiss Juditot is, aki a valóságban az Edith névre hallgatott. Ő a klán élő lelkiismerete, aki folyton jótékonykodik, mindenkin segíteni akar, aki tisztában van azzal, hogy mi történt 1941-ben a kárpátaljai, és hogy mi történik a regény jelenidejében a vidéki zsidósággal. Miután nincsenek illúziói a másik fél vonatkozásában, elképzelhetetlennek tart bármilyen a nácikkal, vagy a velük szövetséges magyarokkal kötött egyességet. Ezért ellene mond a menekülés lehetőségének, így próbál sorsközösséget vállalni a többi menekülésre képtelen üldözöttel, nem tudja feldolgozni, hogy míg mások pusztulása nem kérdés, ő a család vagyona és összeköttetései révén megmenekülhet: így számára az öngyilkosságon kívül nincs más út. Judit csak ott téved, hogy az ő öngyilkossága nem mentett meg egyetlen életet sem, míg Chorin alkuja pontosan ötven főt.

Závadának természetesen vannak nevesített forrásai is: a szöveg hivatkozik Zsolt Béla túlélő újságíró az alkut támadó vádiratára és az arra adott Fenyő Miksa-féle védelemre. Az író használja a kárpátaljai deportálásról szóló úti jelentést, illetve a zsidó nagypolgárság két reprezentánsának háborús naplóját: Fenyő Miksáét (Az elsodort ország) és Heltai Jenőét (Négy fal között). Ezekből néha hosszabban is idéz, általában Fenyő vagy Heltai élőbeszédének álcázva őket.

Lehet, hogy nem korszakos főmű a Hajó a ködben, de mindenképpen színvonalas és ráadásul tanulságos olvasmány. Az erkölcsi dilemma kérdésében az író nem ítélkezik, ezt a döntést rábízza az olvasóra: sem a megváltás-történet, sem a náci kollaboráció mellett nem teszi le a voksát, de azt sejteti, hogy nem az a hibás, aki ilyen helyzetben így vagy úgy dönt, hanem sokkal inkább azok, akik ezt a helyzetet előidézték. Ez a regény volt az idei év egyik legjobban várt és legfontosabb hazai megjelenése: minden igényes olvasó számára melegen ajánlott.

Závada Pál: Hajó a ködben
Magvető, 2019.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..