Závada Pál: Janka estéi

Závada Pál: Janka estéiZávada Pál legújabb kötete három színdarabot tartalmaz, a trilógiának is tekinthető három nagyregény (a Jadviga párnája, A fényképész utókora és az Idegen testünk) színpadra alkalmazott, dramatizált változatait.

A szerzőt, amint arra külön is kitér egy vele készült interjúban, már tizenöt éve foglalkoztatja prózai művek dramatizálása. Először felkérésre készített rádiójátékot két saját írásából, a Kulákprésből és a Jadviga párnájából, valamint Gelléri Andor Endre művéből az Egy önérzet történetéből. Igazi, élő színpadi adaptációt is többet készített, ilyen Mikszáth Különös házasságának színpadi változata, vagy a Móricz Erdély-trilógiájának alapján készült Bethlen. De folytatható a sor a szintén Móricz regény Kivilágos kivirradtigig, vagy a Kosztolányi Édes Annáját alapul vevő verzióig.

Hogy a terjedelmi kereteiben szükségszerűen szűkebb drámai műfaj mennyire korlátozza a nagyregény szinte határtalannak tetsző horizontját, színes szüzséjét, már más kérdés. A szerző ezzel kapcsolatban arról beszél, hogy egy színdarab megírásának éppúgy a nulláról kell nekilátni, akárcsak egy regénynek, még akkor is, ha előbbinek utóbbi a kútfője. Semmiképpen sem cél az, hogy a színdarab mindössze a regény egy leszűkített drámai kivonata legyen, hiszen mindkét műfajnak megvan a maga sajátságos formanyelve. Hiába korlátozottabbak időben és térben a színpadi műfaj keretei, mégis van rengeteg többlete is: a színpadi kép, a szcenika, a szereplők játéka, a hangok, a hangsúlyok, a szövegek és szövegrészek közötti csendek, a metakommunikáció, a zene. És ezekre a lehetőségekre már a dráma írott szövegének is valamilyen formájában reflektálnia kell. Vagyis az olvasónak is másképpen kell kezébe vennie a drámakötetet, mint a regényt, ilyen szempontból tehát elég szerencsétlen a kötet fülszövegének az a megfogalmazása, hogy olyan ennek a könyvnek az olvasása, mintha kihúzófilccel a kezünkben olvasnánk újra a régi könyveket. Hiszen mindig szerencsétlen, ha az ember a feldolgozást az eredeti mércéjével méri, noha mindenki ezt teszi, és elég itt most csak a filmes regényadaptációk tömegére gondolnunk, illetve az azokat befogadó nyeglén ásító nagyokosokra, akik szerint a könyv minden esetben jobb volt.

A kötet mindhárom darabja valódi kihívást jelent a dramaturgok és a rendezők számára egyaránt, hiszen a darabok cselekménye borzasztóan sűrű, gyakran párhuzamosan peregnek az események, a cselekmény időben folyton ugrál előre és hátra egyaránt. Mindhárom mű használ kart, amelynek összetétele változó, s tagjai ezzel párhuzamosan különböző mellékszereplők szerepét is játsszák. A kar megszólalásai esetén majdnem mindig ott szerepel a dőlt betűs instrukció is: ének. Ez megint sok többletfeladatot ad a színpadra állítóknak.

A könyv első színdarabja a Jadviga párnája, amely azért is különleges helyzetben van, mert a címe is azonos az alapjául szolgáló regényével. Nehéz dolga van vele az olvasónak, mert a cselekménye folyamatosan a regény cselekményének közelében marad, viszont így óhatatlanul is szétfeszíti ennek a műfajnak a fentebb citált szűkebb kereteit. És miután nagyon erősen kötődik a regényhez, annak számtalan hangulati eleme, színe, atmoszférája elvész, viszont sokkal erősebbé válik a párkapcsolati tragédia, ami így szinte maga alá teperi a színművet. Ennek ellenére a dramatizálás alapötlete, az ötvenes évek eleji vasúti resti, mint bázisszín, mégis szerethetővé teszi ezt a kevésbé sikerült darabot is.

Más a helyzet a kötet második darabjával, a Magyar ünnep cíművel, amely sokkal inkább tud önálló műként viselkedni. Külön története van ennek a színdarabnak, ezt ugyanis a szerző a Nemzeti Színház 2008-as, a Biblia éve apropóján rendezett drámapályázatára írta, és 2010. november 19-én Alföldi Róbert rendezésében színpadra is vitték. A darab mottóját a harmadik parancsolat adja, „Az Úr napját szenteld meg!”. Természetesen a darab valódi tárgya ettől némileg távolabb található, a fő témát ugyanis a bécsi döntések nyomán kialakuló nemzeti diadalünnep, illetve a vészkorszak zsidóüldözéseinek jelenidejében kibomló szexuális feszültség adja, amit Závada egyszerűen csak „baszdühként” aposztrofál. Ami igazán kiválóvá teszi ezt a művet,  az ahogyan a személyes sorstragédiák a nagy nemzeti tragédia előterében peregnek le és mintegy a történelmi időt húzzák alá, emelik ki és egyúttal interpretálják is.

A kötet harmadik írása, a címadó Janka estéi, amely a Fényképész utókora történetén alapul. Ez is sokkal bátrabban nyúl a regény eredetihez, és nem próbálja meg a történet egészét dramatizálni, hanem bizonyos szálakat emel ki és csak azokat futtatja végig tulajdonképpen az egész XX. századon. A történet onnan indul, hogy Dohányosné Weiner Janka 1981-ben két pártemberrel néhai férjéről elnevezendő téeszek és művházak ügyében egyeztet, és innen, a történelem horizontjáról tekinti végig kettejük különös kapcsolatát, hiszen voltak ők szeretők, lettek végül házasok, úgy, hogy közben szerelmesek nem voltak sosem. Közben természetesen felsejlik a simulékony karrierista Dohányos Zoltán ellentmondásos pályaképe is, aki falukutatóként kezdi és lesz belőle minden rendszert túlélő „örökös” miniszter.

A Janka estéi egy nagyszerű, kortárs drámákat tartalmazó kötet, amit nem csak a színház vagy a szépirodalom szerelmeseinek ajánlok tiszta szívből, hanem mindazoknak is, akik egy szubjektív, nem mindig ellentmondásmentes, helyenként pedig kétségtelenül deduktív XX. századi kis magyar történelemre is vevők, így szőröstül, bőröstül, Závadástul…

Závada Pál: Janka estéi
Magvető Könyvkiadó, 2012.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .