Kertész Imre: Sorstalanság

Kertész Imre: Sorstalanság2017-ben a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg Kertész Imre klasszikus, Nobel-díjat ért holokauszt regényének 32. kiadása, melynek különlegessége, hogy zsebkönyv formátumban, naptár méretben került a boltok polcaira, így akár a farzsebünkben is magunkkal vihetjük a magyar nyelvű irodalom e remekművét.

Kertész 1929-ben született Budapesten, zsidó családba. 1944-ben (14-15 évesen) Auschwitzba deportálták, ahonnan Buchenwaldba került, s végül innen szabadult 1945 tavaszán, nagyjából egy évvel elfogása után. Ez lett az egész életét meghatározó „nagy élménye”, melyet mindvégig magával hordozott, és ebből az élményből építkezik a Sorstalanság is, amely ugyan nem önéletrajzi regény, de önéletrajzi formában íródott. A szintén 15 éves Köves Gyuri útja az íróéhoz hasonló: Budapestről Auschwitzon és Buchenwaldon keresztül ér vissza Budapestre, egy olyan év után, mely átformálja, keménnyé teszi, és minden illúziót örökre kiöl belőle. Kertész Imre későn érő író: első regénye, a Sorstalanság 1975-ben jelent meg, amikor ő már 46 esztendős volt. Kertész hosszú éveken keresztül fanatikusan, fáradhatatlanul, szinte remeteként írta könyvét, a végsőkig csiszolta, míg 1973-ban benyújtotta a Megvető Kiadóhoz, ahol azonban egy kioktató hangvételű levél kíséretében elutasították. Hogy egyszerűen melléfogásról volt-e szó, vagy irodalompolitikai szempontok alapján döntöttek az elutasítás mellett (a Sorstalanság egyáltalán nem illett bele a kor holokauszt képébe), ma már nem megállapítható. Végül 1975-ben látott napvilágot a Szépirodalmi kiadó gondozásában, de a kritika jórészt hallgatott róla, a szélesebb olvasóközönség számára pedig ismeretlen, visszhangtalan maradt. Csak 2002-ben, Kertész Imre Nobel-díja után lett a regény, csakúgy mint szerzője Magyarországon általánosan ismert.

A cselekmény három részre osztható: az első 3 fejezetben Gyuri még otthon, Budapesten van, édesapját elviszik munkaszolgálatra, így ő lesz nevelőanyja legfőbb támasza, közben megtalálja az első szerelem, először csókolózik. Hallja a környezetében, családi, baráti körben, hogy miket beszélnek a felnőttek, de ő teljesen tájékozatlan, s ami igaz az igaz: a környezete is idegennek és érthetetlennek, de ugyanakkor veszélytelennek tartja az orruk előtt lezajló folyamatokat.

A második rész, a 4-8. fejezetek a regény tulajdonképpeni magja, lényege: a vonatút és a lágerélet. Gyuri hozzáállása teljesen jóhiszemű: eleinte, amikor elfogják, félreértésre gondol, később is csak arra, hogy el kell mennie Németországba dolgozni. Amikor megérkeznek Auschwitzba, és meglátja a rabruhás „fegyenceket”, azon töpreng, hogy vajon mit követhettek el, s csak amikor ő is megkapja a saját rabruháját, döbben rá, hogy valószínűleg ugyanazt, amit ő, vagyis semmit. De még ekkor sem sejt mindent, még nagyon sok nélkülözést, a folyamatos éhséget, a rettenetesen kemény munkát, az állandó kínzásokat és kegyetlenkedéseket, a betegséget, a végső legyengülést és elállatiasodást kell végigélnie ahhoz, hogy rájöjjön, hogy minden kizárólag az ő halálát célozza. A 7. fejezetben fel is adja a reménytelen küzdelmet, s így nem rajta múlik, hogy végül mégis túléli.

A harmadik rész a regény 9.(utolsó) fejezete, már újra Budapesten játszódik. De Gyuri itt már egy egészen másfajta ember. Hazaérkezésekor nem érez mást, csak gyűlöletet, nyíltan konfrontálódik másokkal, jóérzésű emberekkel éppúgy, mint más, itthon maradt zsidókkal, kik a vészkorszakot a gettóban, vagy bujkálva vészelték át. Azzal vádolja őket, hogy nem értik, nem is érthetik meg azt a tapasztalatot, ami neki van, hogy milyen egy koncentrációs tábor, mert nincsenek rá szavak, nem lehet elmondani, átadni, de elfelejteni sem lehet, nem lehet meg nem történté tenni, nem lehet tiszta lapot nyitni, új életet kezdeni utána.

Gyuri mindenki számára idegen: elvált szülők gyereke, ami abban a korban eléggé szokatlan, így kilóg társai közül, kik rendes családban nőnek fel. Ő nem úgy gondol magára, mint zsidó, de ez a magyarokat és a németeket nem gátolja meg abban, hogy őt, mint zsidót deportálják. De zsidók között is idegen, mert sem héberül, sem jiddisül nem beszél, imádkozni sem tud, nem is vallásos. Ez az állandó idegenség, kívülállás, meg nem értettség határozza meg egyéni útját. Az ember az iskolában, az életben rengeteg dolgot megtanul, de mindezek a tapasztalatok és tudások a lágerben teljesen értéktelenek, ott egészen más készségekre van szükség a túléléshez, s erre bizony nem készít fel semmi, erre is odabent kell rádöbbennie. Az elbeszélő végül arra a szintre jut el, hogy már csak a láger nyelvét beszéli, más nem ragadja meg: például, amikor megtudja, hogy a németek elmentek és ők szabadok, nem tud őszintén örülni, mert az elmaradt leves miatti aggodalma lényegesen erősebb, meg is jegyzi, hogy ilyesmi azelőtt bizonyosan nem esett volna meg.

A Sorstalanság nem csak irodalmi mű, nagyon fontos filozófiai vonatkozása van. Az egyénnek vagy sorsa van, vagy szabadsága és a kettő kizárja egymást, hiszen aki szabad, az a saját sorsát irányítani tudja, akinek pedig sorsa van, csak sodródik az árral. Gyuri az utóbbi kategóriába tartozik, vagyis neki sorsa van, nem szabadsága, de beléfészkeli magát a gyanú, hogy az ő sorsa egészen más lett volna: ahogyan az ő élete indult, az másfajta sorsra predesztinálta volna, nem egy olyan sorsra, amely a lágerbe visz. Következésképp ez a sors nem az ő sorsa, ez valaki másnak a sorsa, amit azonban neki kell végigélnie, mert a totális állam képes arra, hogy az egyént megfossza, nemhogy a szabadságától, de még a saját sorsától is.

A Sorstalanság másik különlegessége a nyelvezete. Az egyes szám első személyű elbeszélő az ábrázolt tárggyal szemben egy semleges, neutrális álláspontot képvisel, még a legszörnyűbb dolgokat is érzelemmentesen, tárgyilagosan, a végsőkig pontosítva ugyan, de voltaképpen konyhanyelven mondja el, s a pátosz ellen iróniával védekezik. Ezzel az elbeszélésmóddal szembe megy a holokauszt irodalom bevett műfaji normáival, ahogyan azzal is, hogy az eseményeket egy kamasz fiú nézőpontjából mutatja be, aki ráadásul olyan nyelvet beszél, amelyet egy valóságos kamasz fiú nyilvánvalóan nem. Rettenetesen körülményesen fogalmaz a regény elbeszélője: fontoskodó-pontoskodó, kötő- és jelentésmódosító szavakat használ tömegesen, a leggyakrabban használt kifejezése a „természetesen”, s ezt szinte mindig olyan dolgokra alkalmazza, amelyek egyáltalán nem természetesek, legalábbis a láger kerítésén kívül. Szóval már csak a nyelvezete miatt sem könnyű olvasmány a Sorstalanság, amolyan igazi kemény dió.

Láger-regény, fejlődésregény, nevelődési és tudatregény Kertész Imre első és legjelentősebb munkája, a magyar holokauszt irodalom legkiemelkedőbb alkotása, amely filozófiai kérdésfelvetéseivel szinte szétrobbantja még a regény hagyományos műfaji kereteit is. Nem véletlenül középiskolai tananyag, minden tekintetben az alapműveltség része, igen, ahogy az Egri csillagok is. Nagyon jó hír, hogy most már a farzsebünkben is magunkkal vihetjük, ahogy bármely női táskába is kényelmesen belefér…

Kertész Imre: Sorstalanság
Magvető Kiadó, 2017.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .