Bödőcs Tibor: Addig se iszik

Bödőcs Tibor: Addig se iszikMinden idők legviccesebb búcsúszentlászlóija, a stand up-os humorista Bödőcs Tibor első kötetében íróparódiákat olvashatunk Karinthy mintájára. Terítékre kerül Krúdy, Hemingway, Móricz, Márquez, Rejtő, Kertész, Esterházy, Kosztolányi vagy éppen Hrabal…

Néhány évvel ezelőtt Bödőcs még nagyképűen vallotta: „Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.”, mégis 2015 nyarán Hamvas Béla olvasása közben saját maga számára is váratlanul írt egy Hamvas-paródiát, majd pár hónapra rá egy Krúdyt. Innen jött az ötlet, hogy lehetne ezekből egy kötet, és az ötletet nagyban pártolta (részben sugallta) Cserna-Szabó András, a kötet szerkesztője, illetve Szász Zsolt, a Helikon Kiadó igazgatója is. Az írás módszertana egyszerű: Bödőcs elkezdte falni a kiszemelt áldozat könyveit, hogy megérezze a szerző stílusát. Majd az eredeti írók szövegeihez hasonló, de azok jellegzetességeit karikírozva eltúlzó szövegeket hozott létre. Például a Góltalanság című Kertész Imre paródiájában olvashatjuk ezt a mondatot: „Megállapíthatom tehát, hogy az Akadémiára kerülésemet a rajongók és barátok teljes közönye kísérte, mondhatom, végig.” (107). Míg a Sorstalanságban van ez a mondat van: „Legelőször még csak amúgy, mondhatnám, vendégként éreztem magam a rabságban, igen magyarázhatóan s alapjaiban mindnyájunk, végső soron az emberi természet csalóka szokása szerint, azt hiszem.” (Kertész Imre: Sorstalanság, Magvető, 2017. p. 111.). Bámulatos a hasonlóság, nemde? Bödőcs valóban jól tudja utánozni a különböző írók írásmódját.

A paródiák további jellegzetessége, hogy egy-egy máshonnan ismerős történetet mondanak el az adott író stílusában. Így egy további humorforrás, újabb paródiaszint nyílik meg, és így a történeteket talán azok is szórakoztatónak találják, akik az éppen terítékre került írótól még egyetlen sort sem olvastak, esetleg valaki éppen a paródia hatására kap kedvet ahhoz, hogy elolvassa az eredetit. Például a Krúdy-paródiában Szinbád óvodába viszi a gyerekét napjaink Budapestjén, Hamingwaynél a Rómeó és Júlia elevenedik meg macsósan, a Krasznahorkai-paródiában a Micimackó szereplői jelennek meg, mint a Százholdas telep nevű szegregátum lecsúszott lakói, Orwell világában egy brutális feminista diktatúrát találunk, a Móricz-paródia a NER-lovagok világába kalauzol el, míg a fentebb már idézett Góltalanság hőse egy fociakadémiára kerül be, és így tovább. Mindegyik nagyon mai, nagyon ütős és nagyon vicces akar lenni…

Nekem pont ezzel a „nagyon viccesnek lenni akarással” volt a legfőbb problémám. A szerző tudja, hogy amikor leülsz elolvasni a könyvét, akkor röhögni akarsz, mi mást akarhatnál egy neves humorista által írt paródiakönyv olvasása közben. Te is tudod, hogy röhögnöd kell, ha beledöglesz, akkor is, és ettől kegyetlenül izzadságszagú lesz az egész. A másik gondom Bödőcs humorával, hogy az én ízlésemhez mérten túlságosan altesti. Ez azért különösen szomorú, mert a könyvben olyan olvasottságról és megkérdőjelezhetetlen műveltségről tesz tanúbizonyságot, ami intellektuálisabb poénokra is feljogosíthatná. Persze azzal talán önmagát zárná el a szélesebb közönség elől az intellektuális poénkodás elefántcsonttornyába, de itt is kellene egy arany középút.

A szerző három „roppant szellemes” részre osztja a kötetet, s e szerint csoportosítja is a parodizált írókat, mint Bajszosok, Budapestiek és Nem balett-táncosok. Ezzel én megint csak nem tudtam mit kezdeni, akárcsak a parodizált szerzőket az oldal alján röviden bemutató szösszenetekkel sem, amelyekre természetesen egy ilyen kötetben semmi szükség nem volna. Ezekben valósággal hemzsegnek az olyan frappáns jelzős szerkezetek, mint „a tirpák Casanova”, a „libidókrónikák Kézai Simonja”, „harisnyaprofesszor” „az emlékezés Messije”, „a sportmítosz Hésziodosza”, „az utolsó mohikánok első pionírja”, „a próza Pilinszkyje”, „a bonmot Puskás Öcsije” és így tovább. Ezeken gondolom sírva röhögnek egyesek, nekem csak a homlokom gyöngyözött, mert a kötelező jópofáskodáson túl az ilyen bemondásoknak túl sok teteje nincsen. Itt én Cserna-Szabó András hatását véltem felfedezni, de lehet, hogy tévedek.

Mindent összevetve nem rossz könyv, de az írások színvonala erősen ingadozó, némelyik kimondottan jó, némelyik gyengécske. Nekem nem Bödőcs a kedvenc humoristám, de kimondottan tetszik a nyílt közéleti, politikai véleménynyilvánítása is, ami napjaink humoristái esetében ritkaságnak számít. Ez a könyv annyira nem jött be, de például az eladási statisztikák ellentmondanak nekem. Ajánlom a könyvet azoknak, aki vicces paródiákat akarnak olvasni, de túlzott elvárásai az olvasottakkal szemben ne legyenek.

Bödőcs Tibor: Addig se iszik
Helikon Kiadó, 2017.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.