Gabriel García Márquez: Egy emberrablás története

Gabriel García Marquez: Egy emberrablás történeteA Nobel-díjas kolumbiai író ezúttal is a szülőföldjére kalauzol el, de ezúttal megtörtént esetet mond el: a 90-es évek kolumbiai drogháborúja közepette a drogmaffia elrabol tíz embert, hogy az életükkel zsarolja a központi kormányzatot. Az ő történetük ez a könyv.

Kolumbia 1819-es függetlenné válásától kezdve sohasem volt európai értelemben véve stabil állam, folyamatosan belső villongások, polgárháborúk, gerillaharcok tépázták. A könyv jelenidejében, 1991-ben több drogkartell vív fegyveres harcot a rendőrséggel és a katonasággal az ország középső, nyugati és északi részén, míg a déli, trópusi esőerdő borította területeket szélsőbaloldali milíciák ellenőrzik. Mindennaposak az utcai leszámolások, emberrablások, s holttestekre bukkanni is hétköznapi dolog. A drogmaffiák, s azok közül is a legnagyobb, a medellíni kartell (melynek vezetője, Pablo Escobar hatalmának csúcsán, 1989-ben a világ 7. leggazdagabb embere volt, és egymaga a világ kokain kereskedelmének 80%-át uralta) példátlan hatalomra tett szert. A központi kormányzat olyan törvényt hozott, hogy azok a bűnözők, akik más országokban is bűncselekményeket követnek el, kiadhatóak legyenek ezen országoknak (ez gyakorlatilag az Egyesült Államokat jelenti), hogy ott állítsák őket bíróság elé, és büntetésük végrehajtása is ott történjen. A bűnözök, akiknek zsebében van az egész korrupt kolumbiai bírói kar csakúgy, mint a büntetés-végrehajtás teljes rendszere, ezt érthető okokból nem akarják, ezért azt követelik, hogy a törvényt vonják vissza. Ezt a követelésüket kívánják nyomatékosítani a könyvben szereplő emberek elrablásával.

Az egyik elrabolt személy, Maruja Pachón és a férje javasolták Márqueznek, hogy írja meg Maruja viszontagságait és a kiszabadítására tett kísérletek történetét. Az író ezt jó ötletnek találta, és meg is írta a könyvet, de aztán rájött, hogy ez az ügy nem függetleníthető az ugyanebben az időben, ugyanezen szervezet által elrabolt többi ember történetétől, így újrakezdte a munkát, amellyel 1996-ra végzett.

Márquez interjúk, nyomozások, beszámolók, újságcikkek alapján írta meg a néhol szinte már tényfeltáró riportba hajló regényt, melyben nem csak az elraboltak által átélt szörnyűségeket tárja az olvasók elé, de a háború tépázta ország kor- és kórképét is megalkotja egyben. Mindenki a saját nevén szerepel, minden dátum és helyszín dokumentálva van, minden történés valós. Márquez az eseményeket időrendben meséli el, hagyja, hogy a dolgok, a fejlemények, a háttérben meghúzódó összefüggések lépésről lépésre derüljenek ki, váljanak világossá az olvasó előtt, de nem hajt meglepetésekre, nem kíván hatásvadász lenni, például a halálos áldozatokat is előre közli.

A regényben két tábor harcol egymással: az autoritását vesztett központi hatalom és a Kiadatás Alá Esők csoportja (a háttérben magával a hatalmas és megközelíthetetlen Escobarral, aki egyébként drogos medellíni utcagyerekből lett valóságos félisten). Ebbe a harcba csöppen bele a tíz túsz (férfiak és nők vegyesen), akiknek rabságban töltött napjait és a kiszabadításukra tett erőfeszítéseket ismerhetjük meg, de úgy, hogy közben a túszok, a fogva tartók, a hozzátartozók, a maffiózók, de még Pablo Escobar lelkiállapotával is megismerkedhetünk. Nincs egyértelműen jó és rossz a könyvben, hiszen még maga Escobar is elsősorban a saját emberei és családja biztonságáért küzd, akárcsak a hatalom képviselői, pedig ők sem riadnak vissza az olyan „kis túlkapásoktól”, hogy akár komplett falvakat irtsanak ki, ha azt gondolják, hogy az ott lakók a drogmaffiával működnek együtt, mire válaszul Escobar vérdíjat tűz ki minden rendőr fejére Medellínben. Nehéz az ilyen világban igazságot tenni!

Az Egy emberrablás története műfaját tekintve talán a politikai krimihez áll a legközelebb, de az a minden lehetséges keretet szétfeszítő, zabolázatlan mesefolyam, amit Márquez más könyveiben, de különösen a Száz év magányban, vagy épp a Szerelem kolera idejénben megszoktunk és megszerettünk, ezúttal sajnos, érthető okokból ugyan, de elmarad.

Márquez erről a könyvről, mint élete későn rászakadt, de legnehezebb és legszomorúbb feladatáról beszélt, hiszen saját hazájának, Kolumbiának nem túl hízelgő portréját kellett megrajzolnia. Nyilvánvalóvá teszi, hogy az elrabolt emberek esete az egész ország, az egész társadalom közös ügye, s hogy a könyv tulajdonképpeni főszereplője maga a háború, melyben az emberi élet csak zsarolási eszközként vagy cserealapként számít. Az író azzal a reménnyel fejezi be az írást, hogy „ez a könyv soha többé nem történik meg”, és szerencsére még valóban megérhette, ahogy Kolumbiában a helyzet lassan, de rendeződni látszik.

Gabriel García Márquez: Egy emberrablás története
Magvető Kiadó, 2017.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..